Békés város történelmi vízrajza  a kezdetektől a XIX. század végéig.  11. rész 


Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, immár a 11. résszel, a történelem szemszögéből:


A török megszállás kora:

Gyula várának 1566. évi eleste alapjaiban változtatta meg a vármegye és lakosságának életét.

A dél-alföldi, korábban hódolt megyékre a nagyméretű pusztulás, elvándorlás, birtokkobzás következtében igen nagy birtokosfluktuáció és viszonylag kevés helyben maradó birtokos volt a jellemző. A török pusztítása olyan nagymértékű volt, hogy alapvetően megváltoztatta a megye egész települési rendszerét: viszavetette a városiasodást, megyénk népét csaknem teljesen elpusztította, vele együtt a településeket is. A megmaradt „..községek lakossága is jóformán nomád életet élt, hol itt, hol ott lakott, többnyire földalatti kunyhókban, vagy úgynevezett putrikban….”.[1]

A török hódítók megjelenésével a békés célú árvédelmi, útépítési és egyéb földmunkák mintegy három évszázadra háttérbe szorultak, s megnőtt a várvédelem fontossága. Az ország mély fekvésű területein - a vízborítások ellenére — a 18.század végéig — a természetadta lehetőségek felhasználásával a kisszámú lakosság ellátása nem ütközött különösebb nehézségekbe. A mocsarak, lápok mentén élők halászattal, vadászattal, nádvágással, valamint annak feldolgozásával foglalkoztak, az időszakonként elöntött területeket rétként és legelőként hasznosították, ahol részben ló-, részben szarvasmarhatenyésztés virágzott. A magasabb területeken szántóföldi művelésre vagy a török kori hagyományoknak megfelelően kertgazdálkodásra rendezkedtek be. A támadók elől a lakosság a nádasokban, mocsarakban talált menedéket, sőt a várak, települések környékét is igyekeztek elárasztani. Az erdők jórészét kiirtották, aminek nyomán Alföldön megjelent a futóhomok, a parti galériaerdők pusztításával, a meder- tisztítás elhanyagolásával pedig a mocsarak terjedelme növekedett.
A gyéren lakott területeket műveletlenül hagyott szántóföldek, hatalmas kiterjedésű puszták, bozótok, nádasok és vadvizek borították.

A középkor magyarsága a vizet társul fogadta, hiszen utat, élelmet és védelmet kapott tőle, rétjeit, legelőit dúsította. A névtelen vízmesterek az Árpád-kortól kezdődően, de különösen a XV-XVI. században célszerűen oldották meg a vizek levonulásának és hasznosításának módját. A végvári harcok, majd a török hódoltság idején ez a vízgazdálkodási rendszer mind a harcolók, mind a védelmet kereső lakosság számára stratégiai célokat is szolgált: a gyulai vár kapitányai, majd a gyulai szandzsákbég (a közigazgatás török tiszti vezetője) fegyveresen kényszerítette a lakosságot a közlekedési célokat szolgáló, de elsősorban a várak védelmi rendszerének fontos elemét képező csatornák építésére, tisztítására, addig a túlélés ösztöne a lakosságot a vízrendszer rombolására késztette. A török uralom alá került területeken minden pusztulásnak indult. A hódítók az adó behajtásán kívül nem törődtek semmivel sem és így mindenki azt csinálta, amit akart. Törvényen kívüli állapotok uralkodtak, tehát a köz érdekében végzett vízimunkálatokról beszélni sem lehet. Ekkor indult meg az alföldi mocsári erdőségek kiirtása is, mert a szénégetés jól jövedelmező mesterségnek bizonyult.

Gyula városszerkezetének a kialakulásában meghatározó szerepe volt a Fehér-Körösnek. Jól mutatja ezt a város 15. századi helyszínrajzi vázlata is. A folyószabályozást megelőző évszázadokban a Fehér-Körös több ággal folyt keresztül a városon. Két fő ág volt megkülönböztethető. Az egyik a Fehér-Körös fő ága, az un. Anyaág, a mai Élővíz-csatorna, a másik a mai Szent József temető közelében betorkolló Kis-Körös. Ezeket a mai Béke sugárút irányában a török időkben ásott ún. SzentJános árka kötötte össze. Az Anya-Körös nagy U alakú kanyarulattal megkerülte a várat, ez a rész volt egyben a vár árka, a Fehér-Körös tehát kiváló természetes védettséget biztosított. A főág az Élővíz-csatorna mai medrében haladt tovább. A Kis-Körös egy északi és egy déli ágból állt. A két ág az Árpád és az Erdélyi Sándor utca között egyesült és a mai Göndöcs-kerten keresztül folyt az Anyaág felé.[2]

A régi árvédelem és az egyéb tervszerű földmunkák eredményeit a török háborúk semmissé tették, a hódoltság végén „. . . ezernyi malomgát, zsalló (duzzasztógát), szegyes (halfogó rekeszték) s más efféle akadék állta útját a folyóvizek szabad folyásának. Akinek csikászó rétre, halászó vízre, vagy hajtó erőre volt szüksége, nem hívott vízmestereket, hanem jó maga megnyitotta a folyók medrét. Hogy a felhasznált és a fölös víz merre folyik, kinek tesz kárt, azzal senki sem törődött. Minden várunkat, palánkunkat s vigyázó házunkat vízárok vette körül. A vizet természetesen a folyók medréből vezették oda. S mi lőn mindennek a természetes következménye? Folyóvizeink elzátonyosodtak, elsekélyesedtek. Aztán hóvíz idején, olvadáskor és nagyobb esővíz idején a folyók sekély medre nem fogadhatván be az összegyülemlett nagy víztömeget, roppant terület került víz alá. Mikor az idő melegre fordult, a vizek ugyan megszálltak, de a laposabb részeken temérdek tó, fertő, tócsa, tólocsogó, tófolyás, mocsár, libhány, kopolya, halovány, vészhely, rónavíz, láp, han, zsombék, nádas stb. maradt. Ezek egész nyáron át ronták a levegőt s akadályozták a szabad közlekedést.[3]

Igen sok olyan terület került akkor víz alá, melyen az Árpádok idején virágzó települések voltak. Beláthatatlan nádas borította a vidéket, a Fehér- és Fekete-Körös környékén pedig — Gyulától keletre — rengeteg erdőség terült el. Ennek egy kis 6 hektáros maradványa, mint természetvédelmi terület, a Mályvádi erdőben ma is megtekinthető.

A középkori oklevelekben folyton patakokkal, vizekkel és halastavakkal találkozunk, de ezeket az ember igájában tartotta és állandóan használta. A török korszakban a föld parlagon maradt, a vizek korlátozás nélkül terjeszkedtek, és versenyt pusztították a földet homokkal, szikesekkel és bozóttal. Így keletkezett pld. Sarkad és Gyula között „a megmérhetetlen sarkadi tó”, melyen egyes térképek szerint keresztül folyik a Fehér- és Fekete-Körös is. Békés és Doboz lakosai, mikor a török bég határkiigazítás céljából összehívta őket, hajókon találkoztak.[4]

A megyét megszállva tartó törökök nem a falvakban, hanem váraikban és városaikban, megyénk vonatkozásában főleg Gyulán éltek. Evlija Cselebi (1611 Isztambul - 1679 Kairó) világhírű török utazó Gyulára is elvetődött, s becses leírást hagyományozott az utókorra a török Gyuláról: A vár leírása. A Körös (Keres) folyó mocsarában, a Szaharához hasonló sík helyen fekszik e nagy vár, körülvéve mocsarakkal, posványokkal és nádasokkal. Környező magaslata egy oldalról sincs ... Sem a belső, sem a külső várnak nincsenek árkai, mert az egész mocsárban van. Csak a külső nagy külvárosnak nyugati részén, a középső kapunál egy kis helyen van árok, hol fahídon kell átmenni. Abban az árokban is a Körös folyik.

Középső város. Ez a középső város a belső vár nyugati oldalát övezi. A belső vár keleti oldalán tengerhez hasonló mocsár van. A középső város fala a tó partján negyven láb széles tömés-palánkafal; magassága húsz rőf. Mély mocsárban fekvő négyszögű erődítmény ez is…


A második külváros. Ez a külváros az előbbit övezi. E város egyikéből a másikba át lehet menni, mert közöttük átjáró kapuk vannak. A kapu előtt a Körös folyó fölött száz lépés széles fahíd van, amely az említett nagy külvárosba vezet...

.. E két vár körül az árok helyén, a Körösön csónakok, hajók járnak. Minden háznak erkélye és zárt kertje a folyó partján van, s mindenki a maga házából halászik a különféle halakra. Egyik házból a másikba csónakon mennek. Ez a különös járatú folyó emlékeztet egy kissé a Frengisztánban levő Velence városra.

Utcái mind deszkaburkolatúak. Mivel ez a város mocsaras helyen fekszik, azért a házak belseje mind deszkával van fedve, miként Kanizsán, Temesvárott, Szigetvárott.

Különös látvány az, hogy az egyik házból a másikba, egyik kertből a másik kertbe, a malomba, barátjának vagy ismerősének látogatására mindenki csónakon megy.[5]

 

A térség topográfiai viszonyairól szerencsénkre magas színvonalú leírásokat találunk az itt harcoló kortárs hadvezérek és főtisztek jelentéseiben. Továbbá térképek, egykorú vázlatok segítenek a rendkívül nehéz haditerep bemutatásában.

Mindenekelőtt gróf Luigi Ferdinando Marsigli (1658 Bologna – 1730 Bologna, olasz földrajztudós, műgyűjtő, diplomata, utazó, tudós, hadmérnök, nyelvész-filológus, katona. Mindvégig részt vett a Magyarország és a Délvidék felszabadításáért folyó harcokban. Jelen volt Buda visszafoglalásánál (1686), ahol nagy érdeme volt, hogy az ostrom utáni üszkös romok alól ő menekítette ki a még épen maradt corvinákat.) tábornok, a főhadsereg mérnöki stábjának parancsnoka leírásai, jelentései, térképei, erődökről és környezetükről készült rajzai támasztják alá a Gyula és környéke, továbbá a Marostól Északra Nagyváradig terjedő hatalmas terület terepviszonyairól a katonák panaszló véleményét.

Marsigli többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy akár Buda felől, akár ha Délről Gyula felől vagy Szegedről tervezik a hadsereg vonulását, soha nem látott nehézségekkel kell találkozniuk. „...A Maros folyótól, a Körös folyókon keresztül a hadseregnek a következőket kell figyelembe vennie: igen csekély a folyók szabályozottsága, ennek következtében csak olyan helyeket lehet átkelésre kiválasztani, ahol nem keletkezett széles mocsár, mivel az ellenség igen régtől fogva szinte semmi gondot erre nem fordított..'. A rendkívül művelt tábornok világosan látta a török uralom általánosan, az egész országban megfigyelhető következményét. A középkorban e terület itt is, (mint az egész országban) a folyók, kisebb folyó vizek, patakok stb. magas színvonalú rendezése következtében mentes volt az elmocsarasodástól. A hadszíntérré lett táj fő jellemzője lett 1566 után az elmocsarasodás. A jobbágyfalvak hidrokultúrája a török előtt rendkívüli volt, s ennek következtében természetesen a földek megművelése, sőt az úthálózat kezelése is gondos volt.

A népesség csökkenése, a falvak pusztulása azzal a következménnyel járt, hogy az egykor vízjárta helyek és mélyebb területek vízelvezetéséről nem gondoskodtak, és így a lápos területek növekedtek: hóolvadás után, vagy áradáskor, nagy esőzések idején mocsárvilággá váltak.

Ugyancsak Marsigli utalt több iratában arra is, hogy ez a különösen elvizesedett vidék a felvonuló hadseregekre, de kisebb különítményekre is új feladatokat ró, ami más terepen fel nem merülő költségeket jelent. Ezeket a következőképpen fogalmazta meg: „...Akár ha a Marost tekintjük, de különösen a Körös nevű össze-vissza áradó folyókat, a rengeteg kiöntés miatti mocsarakon csak úgy lehet átjutni, ha ezredenként megnégyszerezik azokat az alakulatokat, akik egyrészt a faalkotmányokat szállítják a mocsárhidakhoz; a szekereken szállítandó dereglyék és csónakok a hajóhidakhoz többszörös költségeket igényelnek. A szállítást magának a hercegnek kell megoldani, mert ezen az elhagyott vidéken fuvarozás, fuvaroztatás már régi időtől nem létezik."

A felvonulási idő Marsigli szerint, a Marosnál, a Tisza mellékén, a Körösök térségében a kedvezőtlen időszakokban háromszorosa volt annak, amit az ezredek a kemény tél beálltakor az eljegesedés miatt, vagy a nagyobb szárazságok idején produkáltak. Utalt arra is, hogy a portyázásokat, amelyek permanens hadihelyzeteket teremtettek e térségben - lévén ezen akciók kis egységekkel végrehajtva -, nem befolyásolta, vagy csak kis mértékben a vizesedés, mocsarasodás. Ezek a kisebb erőkkel végrehajtott operációk így év elejétől év végéig tartottak, pusztítva, rabolva, zsákmányolva a térség még megmaradt lakott helyeit.[6]

A török elleni háború menetét jelentősen befolyásolta a Körös-vidék vízjárása, természeti adottságai: Thököly portyáinak a sikere többek között abban rejlett, hogy 1688 telén még nem fagytak be a folyók, s ő a lovasságával manőverezhetett, ellenben a császári gyalogezredek a vizek között szinte használhatatlanok voltak. A fagy beálltával azonban kiegyenlítődtek a mozgási esélyek, s Thökölyre Heissler vereséget mért a Körösök vidékén a császári lovassággal, amelyben magyarok és rácok voltak többségben.

Aki a terepet ismerte, annak a vizek sokszor előnyt is szolgáltattak. Kis Balázs magyar kapitány harcoló egységét az mentette meg egy összecsapásban, hogy a Jenő melletti nehéz terepen képes volt a mocsarak mögé vonulni, s így a túlerő nem tudta megsemmisíteni.

A mocsarak és a hirtelen megáradó Körösök olyan terepakadályt jelentettek, amelyeket csak nagy nehézségek árán tudtak legyőzni azok a magyar csapatok is, amelyeket Thököly vezetett, aki évekig portyázott, zsákmányolt, pusztított a környéken. Nagy ellenfele, Heissler is elismerte, „.. .nagy nehézségek árán tudtak csak átkelni 1688. november 25-én a folyókon és a hirtelen keletkezett elöntéseken, pedig e lázadóknál jobban senki sem ismerte e terepet...".

1689-ben egy Várad elleni lovassági támadás alkalmával vezetett különítményt nyár közepén ért meglepetés a hirtelen jött esőzés következtében a gyorsan dagadó Körösön; még a mellékfolyócskáján sem lehetett átkelni. A legkockázatosabb harci megoldáshoz folyamodtak. A kocsikat, a szállító stábot erdőben elrejteni kényszerültek, s minden lovas maga mögé ültetett egy katonát és úgy keltek át a vízen.[7]

Az időjárás, a hidrológiai viszonyok, a rendezetlen vizek leküzdésének problematikája egyetlen jelentésből, levélből sem maradt ki. Az időjárási tényezők, a hidrológiai viszonyok rendezetlensége, a mocsarasodás, az emberi tényezők közül a tudatos pusztítás a fő jellemzői a hadszíntérnek:

 

Mödling, 1693 május 9.

Alessandro Zen követ a velencei dogénak.

A Gyula vára körüli megdagadt mocsarak miatt Heissler elhalasztani kívánja a vár ostromát s csak Jenő várát sürgeti, mely azonban jelentéktelen.[8]

 

Wien, 1694 október 16.

Alessandro Zen követ a velencei dogénak.

Gyula ostromát késlelteti az a körülmény, hogy a körülötte lévő mocsarakat az esőzés nagyon megdagasztotta.[9]

 

A vidék árvízi viszonyai a történelmet is befolyásolták: 1694-ben a hirtelen olvadás, valamint a hosszantartó záporeső következtében keletkezett vizek elborították Gyula környékét, ezért a keresztény hadaknak a vár január 18-ára kitűzött ostromát el kellett halasztaniuk.[10]

Jelentős volt azoknak a parasztoknak, pusztai embereknek a száma is, akik a császári csapatok oldalán végeztek különböző feladatokat: Hannibal Mörmann bajor választófejedelmi követ Németalföldön tartózkodó választófejedelmének Miksa Emanuelnek Bécsből küldött tájékoztató jelentésében megemlékezett a Gyula környéki parasztok működéséről: „... A Maros folyó jobb és bal partján állandósultak a császári portyák - amelyeket rác és főleg magyar lovassággal erősítették meg. Gyula környéki parasztok és pákászok értékes és állandó megfigyeléseket tesznek a török mozgásáról.”

Ez csak azért lehetséges, mert a „ ...hadszíntér vizeivel, mocsaraival a kémkedés és hírszerzés ideális területe. .."A hadakozó ellenfelek tehát a sajátos topográfiai adottságú hadszíntéren igyekeztek kihasználni az őslakos magyar népesség táj ismeretét. Igyekeztek segítségükkel a maguk javára fordítani a vízi viszonyokat, azokat az új ösvényeket s nemrég keletkezett szárazulatokat, amelyek az állandóan szélsőségekbe hajló időjárás során keletkeztek, főleg a Körösök és a Maros és beléjük torkolló kisebb folyócskák, patakok áradása következtében. Harcászatilag nagy előnyt élveztek azok, akik az állandóan (1-2 év alatt is) változó térségben biztosan el tudtak igazodni. Kulcsszerepet kaptak az „idegenvezetők".

Ha azonban kemény fagy érkezett, amely akár a nehéztüzérség kocsin vagy szánon történő szállítását is lehetővé tette, akkor megkezdődött a küzdelem a jég feltörésére. [11]

 

Ebben az időszakban a vizek szabályozására utaló első törvényes intézkedés a II. Mátyás magyar király (Bécs, 1557. február 24. – Bécs, 1619. március 20., 1608. november 19-én koronázták magyar királlyá a Szent Koronával Pozsonyban. Érdekesség, hogy ekkor említik először a piros-fehér-zöld magyar nemzeti színű díszítéseket.) által kiadott 1613. XXVII. tc. volt, amely megengedte, hogy a vizek kiöntései ellen töltések épüljenek. Valószínű, hogy a Körösök völgyében már ekkor létesültek kisebb vízszabályozó művek, melyek azonban csak helyi érdekű apró töltések lehettek. A török hódoltság és az ezt követő felszabadító háborúk alatt a Körösvidék elnéptelenedett s csak az 1800-as évek táján ért el a lakosság magasabb lélekszámot, amikor a termőföld növelése szükségesnek mutatkozott.[12]


[1] Becsei József: Békéscsaba, Békés, Gyula és tanyavilágának településmorfológiája. Budapest, 1983. 154. oldal

[2] Körös-vidéki hírlevél. XVII. évfolyam 5. szám Gyula, 2007. 2. oldal

[4] Dr. Vitéz Durkó Antal: Békés Nagyközség története. Békés, 1939. 55. oldal

[5] Kristó Gyula: Olvasókönyv Békés megye történetéhez I. A honfoglalástól 1715-ig - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 1. (Békéscsaba, 1967) 124-125. oldal

[7] Szita László: A törökök kiűzése a Körös–Maros közéről 1686–1695 – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 19. (Gyula, 1995) 12. oldal

[8] Dr. Veress Endre: Gyula város oklevéltára. 1313-1800. (Budapest, 1938.) 448. oldal

[9] Dr. Veress Endre: Gyula város oklevéltára. 1313-1800. (Budapest, 1938.) 449. oldal

[10] Szlávik Lajos-Galbáts Zoltán-Kiss Attila-Kisházi Péter-Rátky István: A Fehér-, Fekete- és Kettős-Körös árvizei, árvízvédelmi rendszere és a Kisdelta szükségtározó. Vízügyi Közlemények, 1999/4. füzet Budapest, 1999. 545. oldal

[12] Nagy György: A Körösök vízrendszere és szabályozása.  Földrajzi Közlemények, 1960. 90. oldal


Megjegyzések

Megjegyzés küldése