Békés város történelmi vízrajza a kezdetektől a XIX. század végéig. 13. rész
Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a történelem szemszögéből:
A folyószabályozás előtti korszak és az első lépések (2. rész):
A 18. századtól gyakran
csak gátakat emeltek az ár ellen, de az árvizek tanulságait levonva igyekeztek
azt megelőzni vízelvezető csatornák ásásával, a meglévő erek, fokok, vízfolyások
betömésével: 1774-ben a csabaiak Remeteháztól a Fekete-Körösből kiinduló ún.
Hajós-utat ásták meg, mely a mai gyulai népkert táján a Kis-Körösbe torkollott;
majd a Gyulán átfolyó Fehér-Körös Vészei-pusztai részétől kiindulva Csaba
fölött a Fehér-Körös Fábián-fokáig nagy kanálist ástak, amelynek segítségével a
Csaba és Gerla közti nagy mocsarakat kiszárították…[1]
Hogy Csabát a szükséges vízzel ellássák és a település tutajozható víziúton
megközelíthető legyen, a csabai lakosok 1772 és 1777 között közmunkával
megásták a Veszétől (Veszelytől) Sikkonyig (Fábián-fokig) tartó 14,2 km hosszú
szakaszt, az ún. Csabai-csatornát. Ezt 1777-ben, Emswanger Pál, Arad megyei
mérnök – aki elsősorban a Fehér-Körössel és mellékvizeivel foglalkozott - tervei
alapján kibővítették a község költségeire. A főárok a Veszei-foknál a
Fehér-Körösből indult, a falu alatt egészen a békési határig vezetett, majd a
Fábián-foknál jutott vissza a Fehér-Körös medrébe. Bővítés után ehhez
csatlakozott egy 1100 m-es csatorna a békési határban, mely beépült a korábbi
rendszerekbe. A békésiek 1782-ig három csatornát ástak:
- az első a Fehér-Körös kanyarjától indult, és a Vica-éren keresztül újra a
Körösbe jutott,
- a másik e csatornát a Fábián-fokhoz kapcsolta,
- a harmadik a csabaiak 1100 m-es csatornájából ágazott ki és a Vica-érbe
folyt.
A csabai és békési csatornák együttes hossza 21,29 km volt.[2]
[Érdekes felvetéssel állt
elő Gallacz János mérnök a Csabai-csatornával kapcsolatban: „Ezen csatorna az
alsó részén, részint a Fehér-Körösben, részint az ugyanakkor készített
>>Vicza<< csatornában végződött. Összesen 20 kilométer hosszuságban
és mintegy 10 négyszögméter bőségű mederrel leginkább itatás és hajózás
czéljából ásatott…..A Fehér-Körös baloldalán eső területen helyenként még ma is
látható nagyobb medrek maradványai arra is engednek következtetni, hogy a
Fehér-Körös Gyulától hajdan jobban nyugatra folyt, s esetleg nem is Békésen
egyesült a Fekete-Körössel, s hogy a békési összeköttetés, ha nem is egészen,
legalább részben a hajdan fennállott Békés vára kedvéért mesterségesen készült.”
(Ezen véleményt Huszár Mátyás nyilvánította 1823. évben.)][3]
A „Csabai Körös"
története, amely, kis időbeni eltéréssel egybeforr az újratelepített Csaba
történetével, 1772-től indult. Az 1777-ig tartó munkálatok során a békéscsabai
lakosok közhasznú munkával ásták ki a medrét Veszelytől Békésig, 14 kilométer
hosszan, hogy vízi útvonalat biztosítsanak az Erdélyi-szigethegység fáinak
leúsztatására, így pótolván a fahiányt.
Csaba első jegyzője írta:
„Csaba becsületes népe [...] elöljáróinak egyetlen szavára, önként és
önszorgalomból, feleségestől, fiú- és leánygyermekkel, szolgákkal és
cselédekkel egyetemben" fogott hozzá a csatorna kiásásához.
Később sokszor
mélyítették, szélesítették, és még vízimalom is üzemelt rajta. Miután a gerlai
Fehér-Körös szakasz 1863-ban holtág lett, a Nádor-csatorna vizét vezették ide,
és így lett újra élő" a mai csatorna. 1864-ben ismét mélyebbre ásatták az
elöljárók, mert beiszapolódott, és hogy a nagy ínség folytán kenyér nélkül
maradt szegény népnek munkaalkalmat adjanak".
Egykor több csónakkikötője is volt, sőt fürödtek is benne. A malomból belefolyó meleg víz miatt még gyógyerőt is tulajdonítottak vizének. Az 1920-as években innen szivattyúztak öntözővizet a Széchenyi ligetbe.
A csabai lakosság – Békés
városát is érintő – munkálatairól Petik Ambrus a következőket írta: „A többi
szorgalmatos munkásságok között ez egyet méltó megjegyeznünk, hogy ezelőtt 5.
vagy 6. esztendőkkel a' magok határán folyó Körös' vizét a' Vészei fokon alól
ezer, meg ezer öli árok ásásai a' magok helységek alatt Éjszakról lévő nagy
Árvizek be ugyan folyó, de többnyire álló, és gyakran egészen ki száradt érbe
folyásra vették. onnan ismét ugyan nagy fárattságos munkával hasonló sok száz
ölnyi ásással Békés felé vissza a' Körösre a' Fábián fokában botsátották”[4]
Közismert tény, hogy
Békés és környéke évszázadokkal ezelőtt szinte csak csónakkal volt járható a
sok-sok vízfolyás miatt. A folyók szabályozása, a vizek lecsapolása után a
természetes és mesterséges medreket egyaránt csak védőgátak építésével lehetett
megzabolázni. Az eső- és talajvizet sok kis ér gyűjtötte össze, hogy a befogadó
folyókba vezesse. A békési emberek sokat szenvedtek a gyors olvadás, illetve a
folyók vízgyűjtő területét érintő nagyobb esőzések miatt, hiszen a hegyekről
hirtelen lezúduló, a sík területen lelassuló, majd felduzzadó folyók évente
akár többször is megáradtak. Ezek az árvizek nemcsak a város külterületén
okoztak károkat, hanem gyakran a település belterületén élők életét, vagyonát
is veszélyeztették. Megépültek a várost körülvevő úgynevezett körtöltések, majd
ezt követően a víz szabályozásához szükséges zsilipek. Ahol a főbb útvonalak
keresztezték a folyókat, ereket, ott az átkelést hidak, vagy révátkelők
biztosították.
A helytartótanács utasítására 1777-ben Békés, Csanád
és Csongrád megye felfogadta Vertich József földmérőt – aki 1810-ig Békés,
Csanád, Csongrád megye közös mérnöke volt, és fontos térképeket készített a
Tiszáról, Marosról és egyes Körös-ágakról is -, aki a munkát a Körös-meder
kitisztíttatásával és partoltatásával kezdte, de a víz lefolyásának gyorsítására
a folyók kanyarulatainak levágásával is kísérletezett. Vertich 1802-ben
benyújtotta a Fehér- és Fekete-Körös térképét. [majd 1822-23. évben Huszár
Mátyás királyi földmérő elkészítette a Körösök és a Berettyó szabályozásának
egységes tervrajzát.] 1780—1785 között főként fenntartási jellegű munkákat
végeztek. A nagyobb munkák közül említést érdemel a Tiszából kiágazó Mirhó-ér
(amely a Körös-völgybe továbbította a Tisza árvizeit) 1780-ban történő
elzárása, a lápokat tápláló erek, kiágazások áttöltése és a Szarvas melletti —
már említett — nagy átvágás elkészítése. Ezekkel az átvágásokkal el akarták
hárítani a Káka-foknál csaknem minden árvízkor bekövetkezett kiöntéseket és
elejét akarták venni annak, hogy a Hármas-Körös vize a Káka-fokon át, a
Kórógy-ér és a Veker lapályos vidékén a Kurcába és azon keresztül a Tiszába
keressen magának utat.
1788-ban csak a gyulai
uradalomban 111 860 (1200 négyszögöles) holdat foglaltak el a mocsarak. Még a
múlt század elején is a gyulai kastélytól egyenes irányban hajózhattak a
ladányi kastélyig.[5]
Ezt erősíti írásában Durkó is: „A terület erdőből, halászható vizekből és
nádtermő helyekből állt. A Fehér- és Fekete-Körös árterét a XVIII. században is
nád és a káka borította, csak itt-ott emelkedett ki belőle egy egy hátasabb
hely, melyen az újonnan megtelepülő falvak, illetőleg a szántóföldnek és
kaszálónak való területek húzódtak meg. Még 1788-ban is a gyulai uradalomban
111.860 (1200 öl) holdnyi területet foglaltak el a mocsarak.”[6]
A 18. században a Körösök vidékén szinte évről évre ismétlődő árvizek miatt
nyáron hatalmas vízfelületek párologtak, a megye délnyugati felében viszont
fátlan pusztákon forrósodott a levegő. A megye időjárása a mainál
szélsőségesebb volt. Télen nagy havazások, havas fergetegek, csikorgó hideg,
nyáron rendkívüli szárazságok, jégesők, hatalmas forgószelek jellemezték a
megye éghajlatát. A mocsarak lassú visszaszorítása, vízlevezető árkok ásása, a
legelők feltörése, a lassan meginduló fásítás következtében az éghajlat
fokozatosan némileg enyhébbé vált.[7]
Még ebben az évben, 1788-ban
létrejött a Vízi és Építészeti Főigazgatóság, a helytartótanács felügyelete
alatt. A 18. század végéig a Helytartótanács vagy az általa kiküldött „királyi
arbiter" döntött az érdekeltek
közötti vitában. A központi műszaki hivatal megszervezése után (1788)
rendszeresítették a királyi biztosok intézményét. E biztosok rendszerint
tekintélyes, de nem ártérbirtokos földesurak voltak, akik hivataluknál fogva
közvetlen kapcsolatban álltak a Helytartótanáccsal, annak műszaki szerveivel, a
vármegyék vezetőségével, és tekintélyüknél fogva érvényesíteni tudták
befolyásukat az érdekelt földesuraknál is.
Az anyagiak előteremtése céljából testületként (kényszertársulásként) működő
vízszabályozó társulatokat hoztak létre, amelyek tagjai a birtokukhoz tartozó
mentesített árterek nagysága szerint fizették a munkához szükséges költségeket.
A gyakorlati lebonyolítás úgy történt, hogy a társulatok közvetítésével a
bankoktól földjeikre táblázott hitelt vettek fel, amit évek hosszú során
fizettek vissza. Az e keretben végzett munkák műszaki irányítása és ellenőrzése
a korábbinál szorosabb volt. A társulatok rendszerint alkalmaztak saját
mérnököket, ellenőrzésüket a neoabszolutizmus kori helyi műszaki hivatalok,
1867 után az illetékes minisztériumok alá rendelt területi szakigazgatási
szervek, a folyammérnöki hivatalok végezték. [8]
A vármegyék
kezdeményezésére végezték a Körös-völgyi vízimunkálatokat, ahol 1802-től Vay Miklós
királyi biztos vette kézbe az irányítást. 1802-ben báró Vay Miklós (1756 Zsolca
– 1824 Pest, báró, hadmérnök, műszerkészítő, vezérőrnagy, mecénás, utazó,
országgyűlési követ, császári és királyi kamarás, aki 1804-től egészen haláláig
volt a Tisza és
a Körös-vidék folyószabályozási
királyi biztosa, valamint irányította és felügyelte a tiszántúli térképező és
folyószabályozó mérnökök munkáját.) mérnök-generális kapott megbízást a
Helytartótanácstól, mint királyi biztos a Tisza-völgy és Körös-Berettyóvidékre,
hogy a vízrendezési ügyeket előbbre vigye. Vay munkáját a folyókra telepített
malmok, árvizeket okozó vizsgálatával kezdte. Megtiltotta az új malmok
építését, a káros hatású malmok lerombolását rendelte el, a megmaradókra pedig
árvíz idejére felhúzható zsilipet kellett készíteni. 1804 februárjára
összeállította a Körös-vidék első szabályozási tervét, amelynek fő célkitűzései
az árvízvédelem, a lecsapolás, a hajózhatóság, és az öntözés lehetőségének
megteremtése volt. Ő volt az, aki személyében először először fogalmazta meg
összefüggően a körösi vízrendszer szabályozására vonatkozó irányelveket, ő
ideje alatt végeztek korszerű szintezést, 1806-tól a fokok és a zsilipek,
illetve a Fehér-Körös medrének rendbetételével összesen 39.000 hold vált
szárazzá.
A fokok és erek medrének
felhasználásával — Szeghalomtól kiindulva — csatornákat ástak a Kis-Sárréten
keresztül, hogy a Sebes-Körös mocsárba elvesző vizét átvezessék. Másik
vármegyei munka a Fekete-Körös és egyik mellékága, a Gyepes között vezető
Óvári-csatorna megépítése volt, amelynek segítségével Sarkad és Doboz között
terjedelmes mocsárvilág tűnt el. A Körös-vidék szabályozási munkáit az 1830-as
években a Hármas-Körösön átvágásokkal folytatták.
A vármegyei kezdeményezéssel végrehajtott vízimunkálatoknál nagy szerepet
kapott a közmunka, amely az egyes érdekelt megyékben a jobbágyokra nagy
terheket rót. Főként a földművelő területeken panaszkodtak, hogy a
vízszabályozás, útépítés, hidak fenntartása stb. elvonja a mezőgazdaságból a
munkerőt, míg az állattartó megyékben kevésbé jelentkeztek e problémák. A
közmunkák ügyében a 1844:9.tc. teremtett rendet, amely meghatározta, hogy a
jobbágyoknak egész telek után évi tizenkét nap igás-robotot, a házas
zselléreknek hat nap, a házatlanoknak pedig három nap gyalogrobotot kell
teljesíteniük a vármegyei törvényhatóság utasítására. A töltésekkel,
átmetszésekkel és egyéb vízszabályozási művekkel kapcsolatban a törvény úgy
rendelkezett, hogy azok az érdekelt birtokosok költségén épüljenek, a várható
haszon arányában. Ha úrbéres területen végeztek vízszabályozást, itt a
jobbágyok — a mezőgazdasági termelés kára nélkül — dolgozhattak, és közmunkát
idegen törvényhatóságból csak megfelelő viszontszolgálatért vehettek igénybe.
1818-ban rendelték mellé
Huszár Mátyás kamarai mérnököt, aki 1823-ra készítette el a
Körös-Berettyó-völgy egységes térképét. Az 1834-ben végetért munkálatok inkább
csak mederfenntartó jellegűek voltak, a végleges szabályozást a
Tisza-szabályozással együtt, illetve azt követően lehetett elvégezni. A
végleges rendezési tervet 1853-ban fogadták el a következő - tárgyunkat
leginkább érintő - tartalommal: 1. A szabad lefolyás érdekében minden fenékgát,
malom, folyást akadályozó híd, eltávolítandó. 2. A folyót völgyének legrövidebb
irályában kell vezetni, ily módon 3. a medrét bővíti, kiöntéseinek időtartama
megrövidül és egyes helyeken esetleg a töltésépítés is feleslegessé válik,..[9]
Városunk környékén fontos
közéleti szerepet játszott a vízszabályozásban báró Wencheim József (Nagyszeben 1778. november 22. – Pest 1830. március
1.):
Békés megyében a Harruckern-uradalom hivatalosan 1775-ig volt egy kézen.
1776-ban Harruckern Ferenc halála után, akinek nem volt fiú utódja, az örökösök
a királynő előtt megegyeztek, hogy az özvegynek 25 000 Ft/év járadékot adnak,
és a birtokot három éven belül felosztják. A három évből 22 lett. 1797-ben
elkészültek a már idézett összeírások, és a következő évben sor került a
tényleges felosztásra:…..2. Békési ráta. Ide tartozott Békés, Körösladany,
Vésztő, Szeghalom, Füzesgyarmat, Köröstarcsa, Bélmegyer puszta. Örökösök:
Harruckern Cecília fiai, Wenckheim József, Ferenc, valamint utódaik.
A legfontosabb Harruckern-örökös a Wenckheim család volt, amelynek tagjai sokat
tettek a birtokrészek korszerűsítése érdekében. A vízszabályozásban a békési
ráta örököse, Wenckheim József járt elöl: saját birtokán, Vésztő és Szeghalom
környékén csatornák ásásával próbálta szabályozni a Sebes-Köröst, és
kisebb-nagyobb területeket elhódítani a Kis-Sárrét mocsárvilágából. 1811-ben
átfogó szabályozási tervet készített az egész vízrendszerről, annak ellenére,
hogy műszaki ismeretekkel nem rendelkezett. A megoldás érdekében kezdeményezte
- már 1811 -ben - egy vízszabályozó társulat megalakítását, mely törekvések nem
jártak sikerrel.[10]
Uradalmi mérnöke, ifj. Tessedik Sámuel korszerű ismeretekkel rendelkező,
tehetséges geometra volt.[11]
A Vay-féle korszak
országos jelentőségű intézkedése volt, amikor József nádor (Habsburg József
nádor, József Antal főherceg, 1776 Firenze – 1847 Buda, német-római
császári herceg, osztrák főherceg, magyar királyi herceg, császári-királyi
tábornagy, a Habsburg-ház ún.
magyar vagy nádori ágának megalapítója, 1796-tól
haláláig Magyarország nádora.
A magyarok iránti szeretete és a reformkori Magyarország fejlesztéséért
kifejtett történelmi léptékű érdemei miatt „a legmagyarabb
Habsburg” megtisztelő néven emlegették. Reformgondolkodásában Széchenyi
István eszmetársa volt.) 1815-ben elrendelte, hogy a só árának megemeléséből
származó különbözetből ún. „Só-alapot” hozzanak létre, és az oda befolyó
összegeket teljes egészében az árvízvédelemi munkákra fordítsák.
A munkaterv szerint
először a Duna és a Tisza került volna sorra a felvételezésben, de az 1816. évi
nagy árvíz a közfigyelmet a legjobban sújtott Körös-vidék felé fordította. A
korszak legnagyobb kiöntése következett be ekkor. A Kettős-Körös menti
Békésen... „1816. január utolján oly nagy hófúvások lettek, hogy a ház
ereszével egyezett meg. Ezekből oly nagy árvíz lett, hogy Békést a várost is
sok helyen a víz lerontotta."[12]
1816-ban katasztrofális
árvíz pusztított a Körös-völgyben, ez elodázhatatlanná tette a vizek
megfékezését: az egyesült Fehér- és Fekete-Körös áremelkedése Békés,
Köröstarcsa és Mezőberény környékén 20 napig, az árvíz maximuma 30 napig és a
lefolyás szintén 30 napig tartott, és nemcsak a községek határát, hanem belső
területük háromnegyed részét is elöntötte az ár.
Ez a magyarázata annak,
hogy a folyószabályozási felméréseket az országban először a Körös-völgyben
végezték el. (A hasonló munkákat a Duna völgyében 1823-ban, a Tisza völgyében
pedig csak 1833-ban kezdték meg.) A királyi biztos 1818-ban megbízta Huszár
Mátyás kamarai mérnököt a Körösök és a Berettyó feltérképezésével. A munka
1823-ban készült el. [Munkáját segédmérnökei - köztük ifj. Tessedik Sámuellel
és a pályakezdõ Vásárhelyi Pállal – segítségével fejezte be.] Huszár Mátyás
tanulmánya és szabályozási javaslatai a Körös-szabályozás egész folyamatában
iránymutatóak voltak.[13]
[1] Implom
József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a
Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971) 284. oldal
[2] Dr. Dóka
Klára: A Körös és a Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. Egy
táj kialakulása - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7. (Gyula,
1997.) 46. oldal
[3] Gallacz
János: Monográfia a Körös-Berettyó völgy ármentesítéséről és ezen völgyben
alakult vízrendező társulatokról. Nagyvárad, 1896. 218. oldal
[4] Béres Mária:
Az ember táj átalakító tevékenysége a Körös-vidéken. Jászkunság, 42. évfolyam,
5-6. szám, 1996. 274. oldal
[5] Implom
József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a
Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.) 32. oldal
[6] Dr.
Vitéz Durkó Antal: Békés Nagyközség története. Békés, 1939. 56. oldal
[7] Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II.
1695–1848 – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.)
32. oldal
[8] Dr. Dóka Klára: A Körös- és Berettyó-völgy gazdálkodása az ármentesítés előtt és után - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 10. (Gyula, 2006) 10-11. oldal
[9] Balázs
György: Vízimalmok, szárazmalmok, szélmalmok a 18-19- században. …94. oldal
http://koles.atw.hu/koles/olvas/Balazs_Gyorgy_Vizimalmok_szelmalmok_szarazmalmok.pdf
[10] Dr. Dóka
Klára: A Körös- és Berettyó-völgy gazdálkodása az ármentesítés előtt és után -
Közlemények Békés megye és környéke történetéből 10. (Gyula, 2006) 12. oldal
[11] Dr. Dóka
Klára: A Körös- és Berettyó-völgy gazdálkodása az ármentesítés előtt és után -
Közlemények Békés megye és környéke történetéből 10. (Gyula, 2006) 99. oldal
[12] Góg
Imre: A Kettős- és Hármas-Körös bal oldalán végzett vízimunkák a
szabadságharcig. Hidrológiai Tájékoztató 1997/1. szám Budapest, 1997. 9. oldal
[13] Takács
Lajos: A Körös-völgy vízgazdálkodásának 150 éve. Hidrológiai Tájékoztató 1985.
Budapest, 1985. 4. oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése