Békés város történelmi vízrajza  a kezdetektől a XIX. század végéig.  17. rész 

Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a vízügyi igazgatással ismerkedhetünk meg:

A vízügyi igazgatás szervezetrendszere:

1788-ban, a Vízi és Építészeti Főigazgatóság megalakulásával új fejezet kezdődött a magyarországi műszaki munkák történetében: létrejöttek azok a szervezeti keretek, amelyek az adott körülmények között korszerű, központosított irányítást lehetővé tették. Az új szerv létrehozását 1787-ben maga az uralkodó kezdeményezte. A Bécsben működő főigazgatóság nem tudta áttekinteni az egész birodalom műszaki ügyeit, ezért szükség volt arra, hogy az egyes tartományokban (Csehország, Morvaország, Ausztria), valamint Magyarországon - a helyi kormányszerveknek alárendelt - építési igazgatóságokat hozzanak létre.
Az új szervezet, a Vízi és Építészeti Főigazgatóság, a kamara és a helytartótanács irányítása alatt álló, műszaki ügyekben teljes önállósággal rendelkező hivatal volt. Tevékenysége kiterjedt a középítkezések, út- és hídépítés, vízépítési munkák tervezésére és lebonyolítására. A központi kormányszerveknek, helyi hatóságoknak - az igényeknek megfelelően - szakvéleményt adott, sőt országos jelentőségű ügyekben az egyháznak és a földesuraknak is rendelkezésére állt. Megalakulásával a műszaki tevékenység egyre inkább elszakadhatott a bécsi központi hatóságoktól, és már jobban szolgálhatta a helyi érdekeket.

 

A bécsi építési főigazgatóság egységes utasításokat dolgozott ki az újonnan alakuló tartományi műszaki hivatalok részére. Utasításokat adott az igazgatóságok vezetőinek, szabályokat dolgozott ki az ügykezelésre, meghatározta a középítészet, út- és hídépítés, vízépítészet mérnöki irányelveit. Ezt az anyagot a magyarországi építészeti főigazgatóság a helyi viszonyoknak megfelelően átdolgozta.
A főigazgatóság személyzete a kamarától kapta fizetését, a vidéki mérnökök a kamarai igazgatóságok szervezetéhez tartoztak, de munkájukban a helytartótanács is beleszólt.

A vidéki mérnökök irányították a kerületben folyó kamarai építkezéseket, elkészítették a vízépítéssel kapcsolatos javaslatot, költségvetést. Irányították és koordinálták a megyei és uradalmi mérnökök munkáját.

Az egyre nagyobb számban foglalkoztatott megyei és városi mérnökök a helytartótanácson keresztül tartották fenn a kapcsolatot az építészeti főigazgatósággal. Kezdetben a főigazgatóság sem adhatott közvetlenül utasítást a megyei törvényhatóságoknak és így a szervezethez tartozó mérnököknek sem. A korábbi gyakorlatnak megfelelően — a megyék kérésére — nagyobb munkák esetén a helytartótanács királyi biztost küldött egy-egy területre, akinek működési területét nem a megyehatárok, hanem vízrendszerek szerint határozták meg. Az építészeti főigazgatóság közvetlenül levelezhetett a biztossal, és az a helytartótanács előzetes véleménye nélkül is utasíthatta a megyét, illetve annak mérnökét. A helyszínen tartózkodó biztos egyébként is gyorsabban tudott intézkedni, mint a helytartótanács.

A 19. század első évtizedeitől egyre nőtt a helytartótanács befolyása a Vízi és Építészeti Főigazgatóságon: 1801-ben engedélyt kapott arra, hogy 3000 Ft összegig a vízszabályozási munkákat maga is elrendelje. A kamara egyre inkább csak ellenőrző szerepet kapott.

 

A Vízi és Építészeti Főigazgatóság szervezetében 1807-ben a központban ekkor már két mérnök is segítette a munkát, az igazgatót helyettesítő vízügyi és az építészeti igazgatósegéd hivatalát pedig átalakították két azonos segédigazgatói státussá. Az egyik segédigazgató a vízépítést, a másik az építészetet irányította.

 

A helytartótanács többször döntött a megyék és az uradalmak, illetőleg az őket képviselő uradalmi mérnökök vitáiban, és 1814-től a főigazgatóság álláshelyeinek betöltésénél döntő szava volt. A pályázók kérelmeiket közvetlenül a helytartótanácshoz vagy a főigazgatósághoz nyújtották be. A főigazgatóság az adott álláshelyekre három jelöltet állított, és a helytartótanács a kamara megkérdezésével kiválasztotta a legalkalmasabbat. Az igazgatót az udvar nevezte ki, az igazgatósegédek és adjunktusok esetében meg kellett kérdezni a kancelláriát is. Gyakorlatilag azonban az álláshelyeket azok nyerték el, akiknek személyében a főigazgatóság és a helytartótanács megegyezett, miközben a műszakiak fizetésüket a kamarától kapták.

A megyei és városi mérnökök kinevezése továbbra is a helytartótanács és a törvényhatóságok hatáskörében maradt, itt nem kérdezték meg a főigazgatóság véleményét. A mérnökképzőben végzettek jelentős része a Vízi és Építészeti Főigazgatóságon kapott munkát, melynek szervezete egyre bonyolultabb lett.

 

1814-tõl a főigazgató és a három segédigazgató mellett a központban két adjunktus, két mérnök, hét rajzoló, három gyakornok, egy jegyző, három írnok, három számvevő, egy-egy vízgép gondnok, pallér és szolga dolgozott. A hivatal 1848-ig működött ezzel a személyzettel. A kamarai kerületekben szervezett mérnöki állásokat megerősítették. 1818-ban 12 kerületben dolgozott egy vagy két mérnök, építészek, vízépítők, hídépítők.

Ebben az évben Nagyváradon új mérnöki állásokat is szerveztek, a nagyváradi a Körösök szabályozásában volt elsősorban érdekelt.

 

1821-ben a kancellária végül jóváhagyta a vidéki szervezet átalakítására és három új építészeti hivatal (Pozsony, Máramaros, Nagyvárad) létrehozására vonatkozó javaslatot. A nagyváradi hivatal létrehozását pedig a Körösök felmérési munkája kívánta meg. 1817-ben Vay Miklós, királyi biztos kapott a helytartótanácstól utasítást, hogy az egész Körös-Berettyó vízrendszerre vonatkozó térképezést szervezze meg.[1]

A biztos Huszár Mátyást választotta a feladat végrehajtására, aki már korábban is készített vízrajzi térképeket a Maroson, és kérésére 1818-ban Nagyváradra költözött.

 

Az 1824-ben elhunyt Vay Miklós utóda Zichy Ferenc lett. Zichy működése, mely mederszélesítést irtással és földmunkával, medertisztítást és iszapolást, medermélyítést, kiszakadások eltöltését, vontatóút-tisztítást, malmok elbontását, töltés- és csatornaépítést foglalt magában 1834-ben ért véget.

Látható, hogy a végzett munkák zöme fenntartás jellegű volt, s így az csak némi enyhülést jelentett a vizek kártételeivel szemben, a tényleges szabályozási munka még váratott magára.

Az 1828—1846 közötti időszak — összes nehézségeivel és problémáival együtt a feudális vízügyi szervezet tevékenységének legeredményesebb szakasza volt. A vízszabályozás, mint az ország polgári átalakulásának láncszeme, kezdett ebben az időben politikai kérdéssé válni. A közlekedés fejlesztései Duna, Tisza, Balaton szabályozása a reformmozgalmat megindító, és annak főnemesi szárnyát képviselő Széchenyi István programjába is bekerült.

 

1848. március 15-én kitört a forradalom. A nádor március 17-én Batthyány Lajost bízta meg kormányalakítással, majd április 7-én az uralkodó ki is nevezte az új kormányt. A feudális kormányszékek befejezték működésüket, és feladataik a minisztériumokhoz kerültek. A helytartótanács a víz-, út- és középítészeti teendőket a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumnak adta át, melynek élén Széchenyi István állt.

1849-ben a kormány Debrecenbe költözött, és a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumnak a központban mindössze hét tisztviselője maradt. A Szemere-kormányban a minisztériumot Csányi László szervezte újjá.

 

A szabadságharc bukása után az országot katonai kormányzás alá vették oly módon, hogy a főparancsnok mellé egy, a polgári közigaztatás ügyeit irányító, a miniszterelnöktől függő megbízott került. A katonai kerületeknek megfelelően, Pest, Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad székhellyel jelölték ki a polgári közigazgatás kerületi központjait. A nagyváradi kerületi építési hivatal illetékességi területe Szolnok, Szatmár, Bihar, Arad, Békés-Csanád megyékre terjedt ki.

 

1851-ben az öt kerület fölé helytartóságot állítottak, amelyet 1852-ben Albrecht főherceg katonai és polgári kormányának rendeltek alá, a műszaki igazgatás — és ezen belül a vízügyi szervezet — 1853-ig ebben a közigazgatási keretben működött.

1853-ban Bach belügyminiszter a magyarországi helytartóságot öt részre bontotta, és a kerületi kormányzatok helyén helytartósági osztályokat hozott létre. Az új szervezéssel együtt járt az építési igazgatóság átalakítása is, amelynek során az igazgatóságot építészeti osztályként (Bausection) a katonai és polgári kormány kötelékébe olvasztották. 1853. november 1-től — a területi feladatok ellátására — a helytartósági osztályok székhelyein építészigazgatósági osztályokat (Bausections Abteilung) hoztak létre.

1854-ben a vízügyi munkák irányítására műszaki hivatal lett létrehozva Gyulán.

1856 decemberében a magyarországi katonai és polgári kormány főkormányzósággá alakult, és az építészeti osztály ennek szervezeti egységeként működött.
Az építészigazgatósági osztályok kevesebb önállósággal rendelkeztek, mint elődjeik, a kerületi építési hivatalok. Csak a helytartósági osztályokon keresztül intézkedhettek, kivéve a számvevőiket, akik közvetlenül terjesztették fel a számadásokat a központba. A járási építési hivatalok megszűntek, feladataikat a megyei mérnökök mellett szervezett építési hivatalok látták el. A folyók mellett az egyes kirendeltségeken - az 1850-as évek második felében is - segédmérnökök és folyamfelügyelők dolgoztak.

1860-ban ismét sor került a műszaki szervezet átalakítására: megszűnt az öt helytartósági osztály, az építészigazgatósági osztályokat pedig egyesítették a főkormányzóság műszaki szervezetével, és létrehozták az Országos Építési Hatóságot.
A vidéki szervezet 50 építési hivatalból állt, amelyek a megyeszékhelyeken, valamint az egyes folyók mellett működtek.

Az 1860-ban létrehozott szervezet - a politikai változásoknak megfelelően - mindössze egy évig működött. A februári pátens kiadása után az ország közigazgatását az 1848 előtti állapotoknak megfelelően szervezték újjá: ismét működött a helytartótanács, kamara és az új Építészeti Főigazgatóság.

Az állami építészeti hivatalok megszűntek, valamennyi területi funkciót a megyei építési hivatalok vettek át, ahol a volt alkalmazottak közül azokat vették állományba, akik magyarul tudtak. 1860-tól magyar lett az egyetemi oktatás, mérnökképzés nyelve is. Az újjászervezett Építészeti Főigazgatóság, amely - jogelődjével szemben - Erdélyben is illetékes volt, 1862. október 1-én kezdte meg működését.

1867-ben a kiegyezéssel Magyarország történetében új korszak kezdődött. A politikai viszonyok konszolidálódása kedvezett az ország gazdasági fejlődésének. A dualizmus korában a kormány első intézkedései közé az új államszervezet kiépítése tartozott. A korábbi évek sok esetben bonyolult, többször átalakított kormányzati rendszerét egyszerűbb, a polgári viszonyoknak megfelelő igazgatási szervezet váltotta fel.

Az egyes szakfeladatok felső szintű irányítására az országgyűlésnek alárendelt minisztériumokat szerveztek, az alsófokú igazgatásban pedig helyreállították a törvényhatóságok önállóságát. A vármegyék és városok vezetésében fő szerepet a nemesi közgyűlés, illetőleg a választópolgárság helyébe lépő törvényhatósági bizottság kapott, amely a kapitalista hierarchiának megfelelően fele részben választott, fele részben pedig a legtöbb egyenes adót fizető képviselőkből állt.
Az Építészeti Igazgatóság befejezte működését, és az összes műszaki ügyeket a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium hatáskörébe utalták, amely állományába vette az abszolutizmuskori építési hivatalok alkalmazottjait. A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium az 1867. március 11. és a 1889. június 15. közötti időszakban volt a vízügyek felső szintű irányítója. Átvette az Építészeti Igazgatóság teljes feladatkörét, valamint a helytartótanács műszaki feladatait. Mindez az ügyek egyszerűsítését jelentette, hiszen a műszaki ügyeket irányító minisztérium egyúttal főhatóság is volt, amely az adminisztratív teendőket is ellátta.

A vízügyek vezetése e minisztérium vízügyi szakosztályának hatáskörébe került, amely azonos jogkört kapott az építészeti, út- és hídépítési, vasútépítési stb. ügyeket irányító szakosztályokkal.

A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium felügyelete alatt a területi vízügyi feladatok ellátására folyammémökségek, 1871-től folyammémöki hivatalok jöttek létre. Teendőjüket az első években szabályok nem határolták körül, így azok kezdetben egy-egy nagyobb építkezés alkalmával, ideiglenes jelleggel működtek. Első állandó teendőjük közé tartozott a vízrajzi feladatok ellátása, a hajóutak ellenőrzése.

Az 1871:39. tc. értelmében a folyammérnökök kötelesek voltak jelentést tenni a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumnak, ha a társulatok a jóváhagyott tervek végrehajtását nem kezdték meg.

A visszaállított megyeszervezetben valamennyi építési feladatot a törvényhatósági apparátushoz tartozó megyei mérnök látta el.

A folyammémöki hivatalok hatáskörét az 1879.: 34. tc. növelte meg, amely a társulatok műszaki felügyeletét e hivatalokhoz utalta. A folyammérnökök terjesztették fel a minisztériumba a társulati terveket, ellenőrizték a védművek állapotát, a munka időben történő végrehajtását, részt vettek a szervezetek ülésein, és ott szóvá tehették a problémákat. A gyulai hivatalt Gallacz János vezette, aki befejezte a Körösök szabályozását.

1877-ben a megyei mérnöki állásokat megszűntették, a középítészeti teendőket az államépítészeti hivatalok, a vízügyieket a folyammérnökök vették át: 1873-ban Gyulán is volt folyammérnöki hivatal. 

A volt árterületeken megtelepedett, az 1870-es évektől már számszerűen is egyre jobban növekvő lakosság új igényekkel lépett fel: egyre nagyobb szükség volt az öntözővízre, a vizenyős rétek alagcsövezésére, a kisebb-nagyobb területek le csapolására. Megoldatlan volt még a kisebb vízfolyások rendezése is, főként olyan esetekben, ahol kevés volt az érdekelt, és nem jöttek létre társulatok. Mindez szükségessé tette, hogy a vízügyi szolgálatba - a folyószabályozási szakemberek mellett - mezőgazdasági ismeretekkel is rendelkező mérnökök (kultúrmérnökök) kerüljenek.

A kultúrmérnöki intézmény fejlődése 1885-ig jelentős eredményeket ért el. Egyre nagyobb volt az igény az újfajta vízhasználatokat propagáló mérnökök munkája iránt. Sok esetben már problémát okozott, hogy egy-egy vízfolyás esetén kinek az érdeke elsődleges, az öntöző gazdáé, a malomtulajdonosé vagy a községé, amely tutajozás, faúsztatás jövedelméből állt. Az egyes vízhasználatok között feltétlenül rendet kellett teremteni főként azért, mivel a vízügyek két minisztériumhoz tartoztak. A kultúrmérnöki intézmény kialakulása után ugyan a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium folyamatosan kezdte átadni a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumnak a lecsapolási, öntözési ügyeket, amelyekkel eddig szórványosan hozzá fordultak, de ezzel a vitás kérdések nem szűntek meg. Megoldást hosszú évtizedekre a vízjogi törvény hozott.

 

Az 1889—1918 közötti időszakban a területi vízügyi igazgatási szervek is fejlődésen mentek keresztül. A Földművelésügyi Minisztérium megalakulásakor folyammérnöki hivatal működött Gyulán is: a Gyulai Folyammérnöki Hivatal a Körösök mentén volt illetékes. Sok problémát jelentett e területen az ekkor már végleges határok között működő társulatok felügyelete és a szabályozás továbbfejlesztése.

---

[1] Dr. Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918. Budapest, 1987. 58. oldal