Békés város történelmi vízrajza a kezdetektől a XIX. század végéig. 18. rész
Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a vízügyi igazgatáson belül a vízitársulatokkal folytatjuk:
A vízitársulatok:
Az 1820-as években
szerepet kaptak a vízügyi irányításban a vízgazdálkodási feladatok ellátására
létrejött társulatok is. Egyre világosabbá vált, hogy a birtokosok és a
községek érdekeit szolgáló vízimunkálatokat nem lehet teljes egészében állami
támogatásból fedezni, hanem szükség van társadalmi segítségre is. Egy-egy
község vagy birtokos a maga területein azonban nem tudott eredményes munkát
végezni, ezért egy-egy vízfolyás mellett az érdekeltek összefogásával
társulások jöttek létre. Ezek megalakítására az 1807:17.tc. adott lehetőséget.
A szervezetek ekkor még önkéntesek voltak, senkit sem lehetett arra
kényszeríteni, hogy belépjen. Mivel az általuk végzett munka nem a sóalap
költségeit vagy a kamarát terhelte, a főigazgatóság nem sokat törődött tevékenységükkel.
Műszaki segítséget rendszerint nem a megyei mérnököktől, hanem az uradalmak
szolgálatában álló mérnököktől kaptak.
1845.
december 7-én megalakult a Körös-szabályozási Társulat, melynek
osztálymérnökévé Bodoki Károlyt választották. A társulat a teendők
megállapítása céljából 1847. szeptember 19-én Széchenyi István elnöklete alatt
Körösladányban, majd ez év október 5-én Gyulán ülésezett, a tervek
megvalósítását azonban az 1848-49. évi események meggátolták.
1846. január 20-án
a már megalakult, vagy alakulóban lévő 15 tiszamenti társulat küldöttei
megalakították a Tiszavölgyi Társulatot. A társulat elnökévé gróf Károlyi Györgyöt
Békés vármegye főispánját választották meg.
A Körösök - Berettyó völgyében ezután sorra alakultak meg a további
vízszabályozó társulatok: Kákafoki Gáttársulat (1846), Halásztelki Társulat
(1855), Endrőd-Túri Társulat (1869). Ezen társulatok 1881-ben beolvadtak a
Körös - Tisza - Marosi Armentesítő és Belvízszabályozó Társulatba.
Nagyszalontai Társulat, később Fekete-körösi Armentesítő Társulat (1854),
Alsó-Fehér-Körösi Armentesítő Társulat (1853), Hosszúfoki Ármentesítő Társulat
(1852), Sebes-Körösi Ármentesítő Társulat (1854), KörösBerettyó Vízszabályozó
és Armentesítő Társulat (1852), Hortobágy-Berettyó vidéki Belvízszabályozó
Társulat (1878), Aradmegyei Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat (1864). A
társulatok - az időközben létrehozott folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalok
irányításával - végezték ármentesítési és belvízrendezési munkáikat.
Történelmi érdekesség, hogy a két évvel korábban megalakult Körös-Berettyó Társulatból kivált egy csoport, és 1852-ben békési székhellyel létrehozta a Hosszúfoki Ármentesítő Társulatot – 1852. július 29-én, báró Wenckheim László elnökletével vezetett ülésen, amelyen elfogadott társulati szerződést Békés települése nevében Jantyik Mátyás bíró írta alá -, amely 1948-ig, az államosításáig működött. Székhelye az ún. Hosszúfoki Palota volt (Békés, Rákóczi u. 13.), amelyben ma a városi rendőrkapitányság működik.
A
Hosszúfoki Ármentesítő társulat 1852-ben tartotta alakuló közgyűlését, a
hosszúfoki, valamint a gyepes - határéri csatornák építése céljából. 1881-ben a
Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium elrendelte a Hosszúfoki és
Nagyszalontai Ármentesítő Társulat egyesülését. A két társulat neve
Bihar—Békési Egyesített Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat lett. 1885-ben
szétválás következett be.[1]
Alsó-Fehér-Körösi
Társulat 1853-ban alakult, 1881-ben beolvadt az arad-békési közös szervezetbe,
majd 1888-ban ismét önálló lett. Működési területe a Csohos-ér, Arad-Békés
megye határa, a Fekete-Körös vonala és a békésföldvár-békési vasút közti ártér
volt. Területén, Békés megyében Gyula mezőváros, Békés, Csaba, Gyulavári,
Kétegyháza, Kígyós, Nagypél, Ottlaka falu feküdt, míg Elek és Gyulavarsánd Arad
megyében volt.
A
Hosszúfoki Ármentesítő Társulat 1852-ben alakult, 1881-ben beolvadt a
biharbékési közös társulatba, majd önállósult. Működési területe a Sebes- és
Kettős-Körös, a Fekete-Körös, a Gyepes- és a Határéri-csatornák által határolt
terület volt.
A
Hosszúfoki külön Társulat 1852-ben vált el a Tisza-szabályozási szervezettől.
1881-ben a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium utasítására egyesült — az
1854-ben a Sebes- és Fekete-Körös menti területek ármentesítése céljából
alakult Nagyszalontai Vízszabályozó Társulattal. Az új szervezet neve
Bihar-Békési Egyesített Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat lett. 1885-ben
szétválás következett be, és ettől kezdve külön működött a Hosszúfoki, a Sebes-
és Fekete-Körösi Társulat.
A Körös menti társulatok elsődlegesen ármentesítő, másodsorban vízszabályozó
társulatok voltak.
A Hosszúfoki Ármentesítő Társulat 1852-ben a társulati ártér 43 780 kat. hold
volt, ami a későbbiek során 77 865-re növekedett. A századfordulón a töltések
hossza 149 740 m volt. Az árteret a Sebes- és Kettős-Körös, a Gyepes és
Határéri csatornák, valamint a Holt-Sebes-Körös határolták. A társulat
székhelye Békés volt. Államosításkor adataik a következők: érdekeltségi
terület: 72 345 kat. hold
- töltés:452 kat. hold
- társulati vagyon: 1 772 642 Ft
- befektetett tőke: 42 876 043 Ft. [2]
Az első társulati
törvényjavaslatot Gorove István közmunka- és közlekedésügyi miniszter 1871.
április 27-én nyújtotta be, amit az uralkodó - viszonylag rövid képviselőházi
vita után -1871:39. tc. címen szentesített. A törvény szerint társulatot az
ártérbirtokosok többségének kívánságára lehetett alakitani, a kisebb
birtokosoknak viszont a belépés kötelező volt. Társulat szervezése esetén az
alaptervek és a költségvetés elkészülte után közgyűlést kellett összehívni,
ahol elnököt jelöltek, és az alapszabály, valamint a részletes tervek
kidolgozására választmányt hoztak létre. Az alapszabályt a minisztérium hagyta
jóvá, és a társulat ezután kezdhette meg működését.
A társulatok képviseleti fóruma a közgyűlés volt, amely jóváhagyta a
költségvetést és számadásokat, döntött a járulék összegéről, szükség esetén javaslatot
tett az alapszabály módosítására. A közgyűlések közti időszakban az ügyeket
általában három fős választmány vagy 1000 kh-nál kisebb ártér esetében
ügyvezető igazgató látta el. A választmány tartotta nyilván az ártereket,
sorolta osztályba - értékük alapján - a földeket, készítette a
költségvetéseket, döntött a járulék eloszlásáról. A járulék nagyságával
kapcsolatban a törvényhatósági bizottságnál lehetett panaszt tenni, a
jóváhagyott összegeket azonban adó formájában szedték be. A társulatoknak egy
mérnököt kellett alkalmazni, aki mellett igazgató (ügyvezető igazgató)
működött. Az 1871. évi törvény lehetőséget adott arra, hogy az egyes munkákhoz
a társulatok kölcsönt vegyenek fel, hogy az építkezések folyamatossága
biztosítva legyen. Bár a képviselők egy része tiltakozott az autonómia minden
csorbítása ellen, a törvény kimondta, hogy a minisztérium kormánybiztost
nevezhet ki a társulat élére, ha az nem képes feladatai ellátásra.
Az 1879:34. tc. az előbbi törvényt néhány vonatkozásban módosította: növelte a
társulatok pénzügyi önállóságát, ugyanakkor az adminisztratív felügyeletet
megerősítette.
A társulatok tagjai a birtokosok, valamint az ártérbe eső községek és városok
voltak. Működésüket műszaki szempontból a folyammérnökök, egyéb tekintetben az
illető törvényhatóságok ellenőrizték. A közvetlen felügyeletet a vármegyei
alispán gyakorolta. A vármegyei törvényhatóság továbbította a minisztérium felé
a társulati jegyzőkönyveket, költségvetéseket, számadásokat. A szervezetek
alakítását szintén a megyénél kellett kezdeményezni. Árvíz esetén a megye
valamennyi tisztviselője köteles volt együttműködni a területén lévő
társulattal. A közigazgatási bizottság ellenőrizte a törvények betartását,
felügyelt a malmokra, hajóutakra. A társulatok tisztviselőinek személyét a
szolgabírónak kellett bejelenteni, a többi ellenőrzési feladatokat pedig az
alispán látta el.[3]
A Körös menti társulatok elsődlegesen ármentesítő, másodsorban vízszabályozó
társulatok voltak. Bár a folyó szabályozásához az állam adott segítséget, a
Körös és a többi mellékfolyó medrének rendezése nem volt állami feladat, mint a
Dunáé vagy a Tiszáé. Az alsó folyószakaszok szabályozása azonban a tiszai
munkák sikerének feltétele is volt, ezért a kettőt nem lehetett egymástól
elválasztani. Amikor azonban a Tisza szabályozása befejeződött, nem volt állami
támogatás a körösi munkákhoz sem.
A Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium fennhatósága alatt a társulatok
átszervezésének fontos szakasza zárult le. 1871 után csaknem valamennyi
szervezet új alapszabályt váltott, amelyben egyúttal feladatait is
meghatározta. Az újjáalakult társulatok általában kettős feladatot kaptak: a
védművek építését és fenntartását, valamint a kisebb folyók (folyószakaszok)
szabályozását.
Folytatjuk!
Dr. Baji Mihály
[1] Dóka
Klára: A Körös-vidék helytörténeti forrásai az Országos Vízügyi Levéltárban: a
Körös-vidéki vízitársulatok iratai, 1851–1948. Levéltári Szemle, 29. (1979) 3.
szám Budapest, 1979. 418. oldal
[2] Dr. Dóka
Klára: A Körös-vidék helytörténeti forrásai az Országos Vízügyi Levéltárban: a
Körös-vidéki vízitársulatok iratai, 1851–1948. Levéltári Szemle, 29. (1979) 3.
szám Budapest, 1979. 421-422. oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése