Békés város történelmi vízrajza a kezdetektől a XIX. század végéig. 8. rész
Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat: ha víz, akkor halászat:
Halászat a Körösök mentén:
A
halászat legősibb módja az úgynevezett rekesztőhalászat volt. A
levonult árvizek tocsogóiban könnyű volt megfogni az ottmaradt halakat. A
kisebb folyókat, patakokat V-alakban épített kő-, vagy vesszőfallal (lésza)
zárták el, a fal csúcsánál pedig nyílást hagytak, hogy a hal átjuthasson rajta,
a nyíláson azonban hálóból vagy vesszőből font zsákot (varsát) állítottak,
amelyből a bejutott hal már nem tudott kiszabadulni.
A
kerítőhalászat - mely már szervezett halásztársadalmat követelt - mind a mai
napig fennmaradt halászati mód. Erről az első adat a Tihanyi alapítólevélben maradt
fenn, melyben 10 halászt rendeltek az apátság szolgálatára. A kerítőhalászat
eljárása a következő: Folyó vagy a patak két partja között a hal járásával
ellentétes irányba húzták. A háló felső peremére parákat szereltek, hogy a víz
színén maradjon, az alsó részét pedig súlyokkal húzták a víz fenekére. A
félkörben húzott háló megfeszült, és ezáltal a hal sem felette, sem alatta nem
tudott menekülni. A tavakon a hálót úgy alkalmazták, hogy a háló egyik végét a
part felől hagyták, másik végével pedig a csónakon nagy kerülőt téve húzták
mindig összébb.
Csak
a 11. századtól fordulnak elő – s mind gyakrabban – a halászatot érintő királyi
adományozások, ami a vizek magántulajdonba kerüléseként értelmezhető.
A 11–12. század fordulóján Kálmán király e folyamatot más irányba igyekezett terelni: a német jogfelfogást követve kísérletet tett a halászat (és a vadászat) regaleként kezelésére. Vannak ugyanis adatok arról, hogy a már magántulajdonba került vizeket a király visszavette. Kísérlete azonban nem változtatta meg a kialakuló gyakorlatot: a halászó vizek – mindig földbirtokhoz kapcsoltan – a 12. században is királyi adományként tűnnek fel az oklevelekben.
A vizek használata azonban úgy tűnik nem tekinthető igazi regálénak, mint Európában máshol, mivel a használati jog önálló adományozására nincsen példa; a víz használata inkább a föld tulajdonlásához fűződő jog volt. A föld birtoklása révén a halászati jog immár a földesúré lett, a jobbágyok a földesúr engedélyével, részben maguknak, részben az uraság számára halásztak.[1]
Az
nem fordult elő, hogy az uralkodó csak halászati jogot adományozott volna,
földbirtokot nem. Pedig a halászat regale jellegéből ennek kellene
következnie. Az oklevelek megörökítette víztulajdonosok a középkor századaiban
leginkább egyházi intézmények, ritkábban világi birtokosok. A halastavak
gazdasági értéke tekintetében a legtöbb esetben csak az oklevelekben felbukkanó
jogi konfliktusokra, a halastavakkal kapcsolatos hatalmaskodások kárbecsléseire
lehet hagyatkozni. Halastavak létesítése nem csak a birtok értékét növelő,
hanem egyben költségigényes beruházásnak is számított. További költséget
jelentett a tavak rendszeres karbantartása. A tómeder, a part, a vízszint, és a
vízminőség gondozásáról –, illetve az ezzel kapcsolatos költségekről a források
nagyon ritkán tesznek említést.
A
13. század első évtizedéig a király halászó szolgákat is adományozott a
halászati joggal együtt, akik halat szolgáltattak uraiknak a halasokból. A
döntő változás II. András uralkodása idején következett be; annak részeként,
hogy a személyes – hűbéres – függésen alapuló földbirtoklás lassan
magántulajdonná szilárdult. Ekkor kezdték a halászati jogot a földbirtok
tartozékaként meghatározni. Az ingatlan és a halászati jog mind szorosabb
összekapcsolódásának folyamata a mohácsi vészig tartott, de még ebben a
korszakban sem jelentette mindig és mindenütt a víz és a parti birtok
elválaszthatatlanságát. A halásztatás gyakorlata is megváltozott.
Az
1351. évi jobbágytörvénytől halászó szolgákról bizonyosan nem
beszélhetünk: ekkorra már a jobbágyságba olvadtak be az ún. „szolgálónépek”, s
a halászattal – vagy halászattal is – foglalkozó, uruk konyháját hallal ellátó
jobbágyok társadalmi helyzete alapvetően nem különbözött a jobbágyság
egészétől. A halászati jog tehát a földbirtok tartozéka volt.
A
16–17. században mégis – nyugati példa nyomán – általános lett az a
jogértelmezés, mely a halászatot regale eredetű nemesi előjognak
tekintette, azt is elismervén, hogy a városok, a kiváltságos területek lakóit
egyetemlegesen szintén megilleti ez a jog. Velejárója volt e felfogásnak, hogy
az egyházi és világi birtokosok a legértékesebb vizeiket tilalmasnak
nyilvánították. A jogtulajdonos ezeket egyéb regalekhoz hasonlóan
igyekezett hasznosítani: vagy robotot igénybe véve a
maga hasznára halásztatott, vagy a hasznosításra vállalkozó halászoktól, akik
városi polgárok is, a maga jobbágyai is lehettek, zsákmányrészt, illetve éves
bérleti díjat követelt. A másodrendű, de még jövedelmezően hasznosítható
vizeket (vidékenként és koronként változó) zsákmányrész ellenében jobbágyfalvak
vagy jobbágyok vállalkozó közösségei halászták. Az értéktelen, külön jövedelmet
nem ígérő kisvizeken szabad volt a halászat a jobbágyok számára.
Az
értékesebb vizeket a XVI. században az uradalom tilalomra tartotta és
halászatra, majd a XVIII. századtól bérleti szerződésekben rögzített feltételek
mellett halászhattak a mezőváros lakói. A tilalmas nem jelentette azt, hogy nem
lehetett halászni, csak ellentétben a rosszabb minőségű, szabadon halászható
vizekkel – amelyet a gyakorlatban csak a helyi közösség szabályinak
betartásával lehetett szabadon halászni – a tilalmas vizekből kifogott hal
meghatározott hányadát (felét, harmadát) a birtokosnak kellett adni.
A földesúr és jobbágyai között létrejött úrbéri szerződésbe vagy beleértették a település határában lévő halászóvizek jobbágyi hasznosítását, halféle vagy más vízi állat beszolgáltatására is kötelezvén a communitast, vagy külön szerződtek a regálékra, közötte a halászóvizekre. A Körösök és a Berettyó vidékén a 18. században az évente megújított szerződésbe belefoglaltak viszonylag nagy mennyiségű, csak az úri konyhán hasznosított teknősbéka szolgáltatását is. Akkor válik egyértelművé, hogy ez tulajdonképpen a halászati jog „bérleti díja”, amikor – a 18. század vége felé – az uradalom már külön szerződést kötött a falvakkal a halászatról.
Karácsonyi
János a körösi halászatról az alábbiakat jegyezte fel: „A könnyű megélhetésre
nagy módot adott vármegyénk lakosságának a keleti és északi részeken oly bőven
fizető halászat. Már 1232-ben említik Gyula vidékén a váradi püspök halászait.
Vésztő még a nevét is a halfogásra szánt »vészektől« vette. Ahol a folyó kisebb
volt, mint például Doboz és Békés közt, ott a Körözst egy czegével átaltették s
úgy fogták a halakat. Ugyancsak a hal bővebb tenyésztése végett a földesurak
régtől fogva külön halastavakat rendeztek be, felhasználván e végből a
szélesebb fokokat, egy pár gáttal elzárván azt a rendes folyó viztől. Nagyon
régi és értékes volt a Nadányiaknak »Révő« vagy »Rívő« nevü halastavuk. Ez már
1321-ben osztozkodás tárgyát képezte. Hasonlókép régi volt az Abránfyaknak
»Fábiánfoka« nevü halastavuk. Mivel e fok alsó része benyúlt a békési határba
is, állandó viszálykodás forrása lön a gyulai uradalom és az Abránfyak között.
A gyulai uradalomhoz tartozó halastavak voltak Békésen az »Avas« és a
»Büngösd.« Az előbbi nem volt más, mint a Körözs medernek a nagy-malomtól
Kereki határáig terjedő tilalmas része; — innen a neve is »Avas;« — a másik
pedig a büngösdi szakadéknak Csarnától Bél-Megyer felé terjedő része volt. Volt
még ezen kivül Nyárszegen — Gyomán túl egy, Dobozon egy »Doboz-közi« és egy
ismeretlen ponton levő »Ökör-örvény» nevű halastava. — A nagy halászatokat
rendesen október végén vagy november elején szokták megtartani. 1559-ben
például az »Avas« tóból Békésen 717 nagy halat fogtak ki, azonkívül még 4 frt
25 dénárért eladott, apróbb halakat. A vári-i jobbágyoknak kötelességök volt
négy halászt tartaniok, s ezek minden böjti napra két kosár (scaffia) halat
tartoztak beszállítani a várba. A vár egyik árkát haltartónak használták s az
el nem fogyasztott halakat egyelőre abban helyezték el. Volt is a várnak annyi
hala, hogy 1557-ben a sózott hal eladásából 43 frt jövedelmet vettek be. A
halászatáról egész napjainkig nevezetes Körözs-Tarcsán 1482-ben Rekeszd,
Közép-Sziget, Sebes-Ér és Ürmösdombi nevű halastavak voltak. Bél-Megyer szintén
tele volt halastavaknak használt medrekkel. 1433-ban Büngösd, Tordacs,
Megyer-Telek, Közép-Tó és Hajderék, 1468-ban még ezenkívül Zsiresd, Fástorok és
Malomér nevű halastavakat emlegetnek itt.
A Hármas-Körözs mellett az említett nyárszegin kívül még Félhalmon volt
három (két Arócsa és a harmadik »Kovács-fok« nevű), Endrőd és Gyoma közt a
Körözs jobb partján egy »Hosszútó« másként »Szele« nevű, mindjárt e mellett
Simán egy névtelen... halas-tó. Hogy Halásztelek mivégre alakult? a neve is
mutatja, de azonkívül is ismerjük ott még a »Zimán« nevű tavat; másutt, mint
például Fejéregyházán, Öcsödön elég bőséges halászatot nyújtott a Körözs medre
is. 1448-ban például a Pálóczyak állítása szerint a kúnszentmártoniak 24 nagy
edény halat fogtak Fejéregyházán s annak egy részét besózták; az öcsödiek pedig
1559-ben 80 nagy halat és 4 forintot szállítottak a gyulai várba halászati jövedelműi.[2]”
A
halászati jogra a földesurak még távollétüben is féltékenyek voltak. Szeghalmon
a Körözs egyrészét (tilalmasnak hívták) K.-Ladányban a Rívőt vagy Folyástót
magukénak tartották fenn. A többit kiadták haszonbérbe. A Büngözsdnek Méhesen folyó
ré-szét a nemeskerekiek először fele haszonért, azután 6 tallérért bérlik, a
doboziak, félhalmiak és gyomaiak a k.-ladányi Körözs-ben bérelnek halászatot.
Természetesen a halászati jogért a töröknek is fizetni kellett.
Ennélfogva
a hal meglehetős értékes lőn. A földesurak elvárták, hogy víz mellett lakó
jobbágyaik nekik egy-egy szép hallal kedveskedjenek, még ha pénzen veszik is.
1683-ban pedig a békésiek és doboziak az erdélyi fejedelemnek kedveskednek
harcsa, potyka, süllő és márna halakkal.
A folyókon, fokokon vészeket, rekeszeket készíteni ez időszakban is szokásos volt.[3]
Városunk
határában több halban bőséges folyó, ár, vízfolyás mellett a legrégebben ismert
és mesterséges halastónak minősülő halászóhely a Büngösd és a Fábiánfoka volt. A
halastavak gazdasági értéke tekintetében a legtöbb esetben csak az oklevelekben
felbukkanó jogi konfliktusokra, a halastavakkal kapcsolatos hatalmaskodások
kárbecsléseire lehet hagyatkozni. Ilyen adatok ugyan esetlegesen, de szép
számban fordulnak elő, az összegek általában nagyon változatosak, mégis
általánosságban támpontot nyújthatnak. A halastavak viszonylag jól
jövedelmeztek, s nem véletlen, hogy egyre általánosabb gyakorlattá vált
mesterséges halastavak létesítése a késő középkorban.
Már
a 15. század második felében vita támadt a Maróthyak és az Ábrámfyak között a
Békés és Gerla határát képező Fábiánfoka halászóhely birtoklása körül. 1467.
elején a békésiek a Fábiánfokán lévő halfogó rekeszt (czegét) elrontották, és
erőszakkal lehalászták:
1467.
június 24-én Pálóczy László felkérte az aradi káptalant, hogy indítson
vizsgálatot Maróthy Mátyus bán ás társai ellen. A sok erőszakos tett mellett
gerlai „Ábrámfyak birtokában és használatában lévő, de a békési határral
közvetlen szomszédos Fábiánfoka nevű halastóra (czegére) rámentek, és azt
teljesen lehalászták, a halászó rekeszeket elrontották. Ebben a
hatalmaskodásban…..28 békési jobbágy is részt vett.”[4] Az
1467. és 1469. között a fenti hatalmaskodási per kapcsán a következő békési
lakosok neve maradt fenn: Nagy Albert, Kerekes Mátyás, Kerekes Tamás, Szabó
János, Fekete Antal, Penthe István, Esztherág János, Szőke Bertalan, Szőke
János, Sartor Mihály (Szabó?), Penthő Mátyás, Kovács Miklós, Molnár Ferenc,
Varga Antal, Varga László, Szekeres János, Fekete Gergely, Szabó Baltazár,
Tamássy János (másképp Molnár J.), Kalmár Gellért, Morocz Gergely, Morocz
László, Szabó Boldizsár, Detheri Albert, Bagdi András, Fekete László, Nagy
Péter, Szabó Gergely, Olasz János, Morocz Tamás, Morocz Demeter, Erdélyi János,
Szabó Bálint, Cseh Lőrinc, Felleg Lőrinc, Fekete Ágoston, Molnár Antal.[5]
Banner
János az 1467. május havában 27 békési embert név szerint az alábbiak szerint
nevezi meg: „Nagy Albert, Kerekes Mátyás, Kerekes Tamás, Szabó János, Fekete
Antal, Penczel István, Eszterág János, Zeke Bertalan, Zeke János, Szabó Mihály,
Penczel Máté, Kovács Miklós, Molnár János, Molnár Ferencz, Varga Antal, Varga
László, Szekeres János, Fekete Gergely, Tamási János, Szabó Boldizsár, Olasz
János, Kalmár Gellért, Morócz László, Erdélyi János és Szabó Bálint három
uradalmi tiszt: Kereky Lőrincz, Bozzás Péter és Bycze Gergely vezetése alatt
fegyveres kézzel Gerlára mentek és az Abrahámffy családnak itt levő, Fábiánfoka
nevű halastavát elrontották és a halakat belőle mind ki bocsátották.”[6]
Durkó
Antal szerint az 1467-ben Szakoi és Tázó Péter várnagyok biztatására – és
földesuruk, Maróthy Mátyus támogatására – a fábiánfoki halastó kihalászásában
32 békési jobbágy vett részt.[7]
[„Két
hatalmas családot uralt: a gerlai Ábrahámfiakat és a Marótiakat,. Utóbbiak
után, mikor családjok 1476-ban kihal, a király és fia következnek.
Az Ábrahámfiak
Csabától kiindulva, ény. felé a mai Murvahely (h. Műről) pusztán keresztül
Körös-Tarcsa, innen át Vésztő, aztán innen le délnek Megyer és Gerla (ma
puszta) és ismét Csaba vidékéig s ugyaninnen nyűgöt felé Sopronig és Csorvásig
s dny.- d. felé a zarándmegyei határon is mintegy 24 falunak, — a Maró-tiak
pedig: Doboz, Békés, Berény, s ezenkívül bár kisebb részben Szarvas és
Szeghalom vidékén is, mintegy 16 városnak vagy falunak földesurai.”[8]]
Buda,
1469 március 6. Mátyás király az Aradi
káptalannak a következőket rendelte el:
„Meghallgatván
gerlai Abránfi Tamás emberének panaszát, miként támadtak múlt év őszén Maróthi
Mátyus bán emberei: Maczedoniai János és lekcsei Sulyok András gyulai várnagyok
az ö jószágára s vitték el Gerendásról hat emberét a gyulai vár tömlöcébe, rá
két hónapra pedig miként verte fel 43 gyulai polgár az ö mezősoproni jószágát,
amit a bán emberei tagadnak —• rendeli, hogy hites emberét adván a saját
megbízottja mellé, Kamutra menjenek, vizsgálják meg az ügyet a szomszédos nemesek
eskü alatti kihallgatásával s ha az igazságot kinyomozták, idézze meg a
bűnösöket a Szent György-naphoz egy hétre tartandó törvényszéke elé.
„Zakol
et Petrus Thazo de Bekes castellorum eastellani Magnifici Mathyus de Maroth…”
„item
Thoma, Gregorio, Michaele, Ladislao Morocz dictis, Gerardo Kalamar, Iohanne
Olaz, Laurentio Felleg, Andrea Bagdy, Iohanne Thamasy, altero Iohanne Molnár,
Ladislao Fekethew, Augustino filio eiusdem, Gregorio Fekethew, Iohanne Zekeres,
Mathia Kerekes, Ladislao Warga, Anthonio similiter Warga, Petro Magnó, Iohanne
Molnár, Anthonio similiter Molnár, Paulo Eztrag, Alberto Magnó, Matheo Pelthew,
Bartholomeo Zewke, Stephano Penthe, Gregorio Zabo, Balthasar Zabo, Alberto
Detheri, Laurentio Gheh in Bekes…”[9]
A
gerlaiak a tőbb évtizedig tartó birtokvita során azt állapították meg, hogy a
Fábiánfok nevű eret a Fehér-Körössel összekötő Sebestyénfiafoka nevű ér is az ő
birtokuk, a békésiek viszont ezt a halászóhelyet a maguk határában lévőnek
tartották.1525-ben a Békés-Gerla közötti határkiigazítás során úgy állapodtak
meg, hogy a két helység közötti határ a Sebestyénfiafokának az feneke.
Így
ennek a víznek a halászati joga és a jövedelme közös, a Fábiánfoka halászata
pedig a gerlaiakat illeti. 1525-ben Brandenburgi György őrgróf és a gerlai
Ábránfyak a gerlai és a gyulai (és természetesen ideszámítandó békési) uradalom
közt örökös viszályul szolgáló Fábián-Sebestyén halastó - amelynek fele a
gerlaiakhoz tartozott – használatában megegyeztek, úgy, hogy „az áradások idején
a Sebestyénfia fokában vészeket állítanak fel és a jövedelmet egyenlően osztják
fel a két földesúr között”.[10]
Egy
másik forrás még ugyanabban az esztendőben Fábiánfokát is a várhoz jövedelmező,
tehát Békés város határában lévő halászóvíznek tünteti fel. A két halastó –
Byngeosd et alia vero Fabyanfoka – évi jövedelmét 200 forintra becsülték. A
Büngösd halastó a Büngösd nevű ér Csarnától Bélmegyerig terjedő szakasza volt.
A
halászati jövedelem ingadozását és a halászóvizek birtoklásának változását jelzi,
hogy néhány évvel előbb, 1519-ben Békés halastavainak jövedelmét mindössze 25
forint 62 dénárra jegyezték fel.
Igen jelentős jövedelmet adott mind a városnak, mind a békéseiknek az úgynevezett Avas halászóvíz. Ez nem volt más, mint a Fehér-Körös medrének egy szakasza, amelyből egy őszi nagy halászat alkalmával 717 nagy halat fogtak ki, és ezen kívül még 4 forint 25 dénár értékű apróhalat.
Az 1560 körül keletkezett urbárium a következőkben rögzítette a városunk területén lévő halastavakat és azok jövedelmét: „Van ott egy védett halászóvíz (ez az Avasnak nevezett folyószakasz), amelynek jövedelme a váré, nem egyszer 100 hordó halat is szoktak innen fogni. Van ott egy Byngel (Büngösd) nevű tó. A víz megáradása idején a vár számára 200 forintnyi, vagy azt meghaladó jövedelmet ad, most azonban teljesen kiszáradt, továbbá van ott egy Fábiánfoka nevű, nagyon hosszú víz, melynek halászzsákmánya nagy bőségben a várhoz gyűlik.”[11] (Az urbárium olyan feljegyzés, összeírás, amelyben az uradalom, vagy a földesúr a jobbágyi használatban lévő birtokán termelt javakat jegyeztette fel. Rögzítették benne azokat a szokásokat, amelynek alapján neki adóztak jobbágyai.)
1561-ben
ugyancsak ezt a három halászóvizet nevezi meg az urbárium: „Halászó vizek
vannak a város területén. Egynek a neve Büngösd, a másik kezdődik a Körös
folyóban a malomnál a Kereki határig tart. (Harmadik a „Fabyan Sebestyén”.)
Ezek alkalmas időben nagy mennyiségben jövedelmeznek halat a vár számára.”
1561-ben Békésen az uradalomnak már három halászóhelye volt: a korábbról ismert
Bengesd és Fabyan Sebestyen (értsd: Fábiánfoka és Sebestyénfoka) mellett maga a
Kettős-Körös folyó a békési malomtól egészen Kereki határáig a gyulai vár
kizárólagos területe lett.[12]
1610-ben
Báthory Gábor erdélyi fejedelem Békés város felét Dobozi Veres Mártonnak adta,
akinek a fia, Veres Mihály erélyesen védte földesúri jogait: „1634-ben a
békésieket azért, mert tiltott vizekben halásztak, és tiltott erdőket
használtak, 500 forinttal bírságolták meg, és ezt csak oly feltételekkel
engedte el, hogy a békésiek neki évente 100 db ökröt hízlalnak.”[13]
A
Békésen, 1719. május 23-i, Békés vármegye vizsgálata a Csaba és Gerla közötti
határról szóló tanú meghallgatások során Győri Ferenc, 83. éves békési lakos a
következőket vallotta: „Nem tudom soha, hogy a csabaiaké lett volna a Fábiány
foka, hanem mindenkor gellaiakénak tartottuk (a békésieknek is van benne).”[14]
Böntsök
Mihály úgy nyilatkozott, hogy „Soha sem tudom, hogy a csabaiak a Fábiány
fokában bírtak volna, pedig a csabai lakosokat főrűl főre ismértem, hanem azt
tudom, hogy gellaiak s békésiek bírták.”[15]
Ez,
a középkor végére kialakult halászati elvek a török hódoltság után is
érvényesültek, viszont a békési bíró 1720-as években pénzen vásárolt hal-
(illetve teknősbéka-, amely úri csemegének számított) ajándékkal kedveskedett
báró Harruckernek és a gyulai uradalom tisztviselőinek, ami azt látszik
bizonyítani, hogy a békési közösség a halászati haszonvétellel is rendelkezett.
A teknősbéka annyira csemegének számított, hogy 1747-ben feljegyezték: „A teknős békákat april vagy májusban mindet okvetlen beszolgáltassák. Békésre esik 60 béka, ha in natura nem adják fizetnek 4 frt 30 krt.”[16] Nem véletlenül van az ár pénzben is meghatározva: ha nem volt megfelelő számú teknős, akkor akár messze vidékről kellett beszerezni azokat.
1765
és 1767 között a Békés és Mezőberény közötti határ ügyében került sor több tanú
meghallgatására, aminek oka egyrészt a települések újratelepülése, másrészt a
Körös folyó természetes változásai voltak: a folyó esetében a Vég Örvény és
Asvány közötti határ pontos helyét azonosították.[17]
A kisebb haszonvételek közé tartozó halászati jog gyakorlására kezdetben nem kötöttek a helyi közösségek, valamint a földesúr külön szerződést, arra csak később kötnek önálló szerződést, a békésiek 1813-ban (amit aztán többször meghosszabbítanak):
„>Contractus
Mellynek
erejével a M. Békési Uradalom részéről a Békési határban lévő folyó, és álló
vizek egyátallyában, ad 1a Jan usque 31am xbris 1813. Egyesztendőre A Békési
Communitásnak Árendába ki adattattak e következendő feltételek alatt, úgymint:
1
Köteles lészen az arendás Communitás ezen Halászat Jussáért 125 ./. Száz
huszonöt Rfrt Árandát váltóban 2 ízben, úgy mint felét Június hólnapban, más
felét pedig Decemberben hiba nélkül a Tisztartóságba bé fizetni.
2 A
midőn a Ms Uraság számára Aradra, vagy máshová hal kivántatna, köteles lészen
akkor a töllem véendő Utasítás szerint a communitás annyi mázsa halat, a mennyi
kivántatik, ingyen administrálni.
3
Minden böjtös napokban tartozni fog az Uradalmi helybeli Tisztséget
konyhaik-(na)k szükségehez képpest alkalmatos, és elegendő friss hallal ingyen
provideálni.
4
Minden böjtös napokban kötelesek lészen az árendás Communitás a Fekete Körös
hídjánál hal piartzot tartani, és a halnak fontyát aszerint a mint Gyulán, ki
mérni; mindazáltal a hal minéműségére az árra eránt igaz proportiot tartván.
5
Ezen contractus alul ki marad a szokott Nyomás Víz, a Medves fok(na)k a 2.
Körösbe való bé folyásátul kezdvén, egész a Détsere fok szájáig, a melly minden
Lakosnak szabadjába hagyatik. Úgy nem külömben az Uraság vizi Malmának az árka,
ahol a Molnár is szabadon halászhat a maga eledelén.
6 A
Réteken való Madarászat a Halászattul egészlen különböző lévén; az tsak úgy
engedtetik meg, hogy a fogott madarak(na)k fele mindég bé hozattasson az Uraság
számára. E mellett hatalom adatik az Árendás Communitásnak arra, hogy rajta
kívül a ki madarászni fog attul a fogott madarakat Contrabandba vegyék el.
7 A
Ms Uraság tehát a halászattul mindeneket tilalmaz, és az Árendás Communitást
mindenben, a mi az halászatot illeti, védelmezni fogja. Ellenben a Communitás
is köteles minden pontot szorosan tellyesiteni, külömben ezen Contraktus meg
semmisitetik.
Mellynek
nagyobb hitelére, és bizonyságára ezen Contractus ki adatik Békésen 10 Jan 1813.
A
Msgos Uradalom Nevében
Salacz
Antal Tiszttartó
Ezen
Contractus egyesztendőre confirmáltatik
Békés
4 814 Salacz Antal Tiszttartó<”[18]
Miután a közösség ilyen módon megszerezte a halászathoz való jogot, a halászati bevételek a városi bevételeket gyarapították. A teljes városi bevételhez képest nem volt jelentős összeg, ellenben a halászati bérleti z kikötött, a földesúr irányába teljesítendő bérleti díjhoz képest nem volt jelentéktelen: a „békési városgazda 1822/23-ban összesen 44 799 Ft 31 1/8 xr-ral számolt el, s ebből mindössze 859 Ft 37 xr, ami >Halászat, ’s Rét Arendából bé jött.< Ez elenyészően csekély hányada a számadás végösszegének, de sokszorosa annak, amennyivel az uradalomnak a halászatért tartoztak.”[19]
Békés község csak 1842-ben rendeli el, hogy a réti vizek halászata, a csikászás és madarászás ezután csak bérlet alapján történhet.[20]
A
„szabad” halászatnak az 1888. évi halászati törvény vetett véget.
31. A gyulai
uradalom majorságföldjei 1560 körül.
A halászat formái:
A folyók, patakok,
malomgátak, tavak, mocsarak vizei bőséges élelemforrást nyújtottak a
mezőgazdasági szempontból kedvezőtlenebb körülmények között is. Az ártéri tavak
halászata annak is köszönheti gazdasági jelentőségét, hogy rendben tartásuk nem
csak a halászat céljait szolgálhatta, hanem történhetett az öntözés, a malmok
működése, árvízmentesítés, sőt a közlekedés érdekében is, hiszen az ártéri
mocsarakban létesített halfogók töltései egyben közlekedési útvonalként
szolgálhattak.
A halász foglalkozás
általában nem jelentett azt, hogy a város lakosságának egy része csak erre
alapozta volna megélhetését, és amennyiben erre vállalkoztak, egyesítették
erejüket. Csoportosan léptek fel, volt olyan Békés megyei település – pl:
Gyoma, Doboz, illetve az akkori megyéhez tartozó Öcsöd -, ahol halászbíró
vezette társaság létezett. Békésen „a határos mezőberényi vizeket kibérelve a
békési Fábián István és Majláth István is >az egész Békési Halászság nevében<
kötötte meg a szerződését a berényi tanáccsal.”[21]
A középkorban elsősorban
a rekesztés lehetett a leggyakrabban használt halfogási mód. a rekesztés a hal
iránytartó tulajdonságára számító módszer, melynek során egy V alakú terelő
falat alkalmaztak, így a halakat egy szűk nyíláshoz vezették, amin át a
fogórészbe kerültek. A rekesztés eszközei a vejsze, illetve a varsa.
Míg a halászati
jövedelemre és a halászóhelyekre vonatkozóan bőséges adataink vannak, annál
kevesebbet tudunk a halászat korabeli módjára vonatkozóan. Forrásaink
úgynevezett halfogó rekeszeket, czegéket emlegetnek. Ahol keskenyebb a folyó
medre, vagy a halastó vize, elrekesztették. Egy 1624-ben keletkezett, de a 16.
századi helyzetre vonatkozó vallomásban azt olvassuk:…ott a Körözs Dobozi volt,
de az Erdő Békési, itt a Körözst ugyan Békési Ember tette által, azok
halászták.”
Ezzel a kifejezéssel
egybehangzóan magyarázza a halászat módját Püsky Mihály 1719-ben: „miota élek,
örökké gellaiként tudom Fábiánfokát, ők bírták, rekeszet ők tették által, ők
halászták és élték, de a tövinél békésieké…”. A Fábiánfoka közelében a
Szigonfoka is jó halászóhely volt a 16-17. században. Tanka Mihály békési ember
1719-ben így vallott az ottani halászatról: „A törökvilágban Veszén lakván Szűcs
István szolgája voltam s a gellaiak általnyomták a Szigonfokát, hogy a hal el
ne menjen, a veszeiek kimentek és a Vesze felől való részét elszaggatták s a
halat elbocsátották…”[22]
A mederbe rögzített
fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a
vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt
tocsogók fogószerkezete volt.
A szabályozások előtt
áradáskor a víz természetes vagy ásott csatornákon, az ún. fokokon az
ártérre ömlött, s vele rengeteg hal is kiúszott. Apadáskor ezek igyekeztek
vissza a mederbe, de útjukat sövény, lésza vagy hálórekesszel elzárták. Az
ilyen rekesz hossza néhány métertől akár több száz méterig terjedhet. Célja
kettős: egyrészt a rekesz előtt elhelyezett vagy abba
beépített fogóeszközzel nagy mennyiségű hal fogható; másrészt a halak tömegét
visszatartja, s azok az ártéri tavakban ívnak, növekednek az őszi lehalászásig.
Ezért a halászok karbantartották, gondozták a fokokat, újakat ástak, az ártéri
mélyedéseket összekötötték, egymással összefüggő tavakká képezték ki.
A vejsze, vész,
vejsz, veisz nádból vagy (ritkábban) vesszőből készült. Három fő része
van, bár nem mindegyik vejszetípusnak tartozéka mind a három. Legfontosabb a
fogófej. Általában szív vagy vese alakban meghajlított nád- vagy vesszőfal,
középen keskeny nyílással, melyen a hal be tud jutni,
de visszafelé nem találja az utat. A fejet egymagában is használhatták úgy,
hogy keskeny átfolyások, hídnyílások elé állították, így nem kellett hozzá
szárny. Hasonló ehhez, amikor a rekesz nyílásai elé állítják, felváltva
jobbról, balról, így áradáskor és apadáskor egyaránt fog. A többi
vejszeváltozatot állóvizekben állították le, arra számítva, hogy a hal
beletéved. Ezt a szárny vagy szárnyak segítették.[23]
A halászat, míg a folyók
szabályozása be nem következett, nagyon dúsan fizetett s lakosság élelmét
jórészben hal, rák és csík képezte. De rendszeres haltenyésztés nem volt
szokásban. Gyulán 1743—1830-ig a Körözs egyik ágát halastónak használta ugyan a
földesúr, de úgy látszik csak a másutt fogott halakat tartogatták benne. A
Harruckernek Békésen tartottak nagy halászatot és az 1743—56. években még
szokásban volt a Körözs egy-egy részét vészekkel elrekeszteni.
A 18. század elejéről
való adat szerint a kecze is bizonyos halászási mód vagy eszköz lehetett, mert
1714-ben a békési prédikátor díjlevelében ez áll: „Mikor a halászok ősszel
megindulnak, két keczés amit halat foghatnak, annak harmada” (járt a
prédikátornak).
A kecézés során a
ladikkal járó halász bejárja a vízterületet, hogy az útjába kerülő halat
befogja a ladikja után vontatott hálójába. A hosszú kecével inkább az apró
halakat, a kurta kecével pedig a nagyobbakat kereste. Szerencsés esetben
hatalmas harcsákat is fogtak vele.
1735-ben említenek „egy
ketzét kötelestül vasastul egy csömpölt egy Leső hálóstul" továbbá ,,egy
csömpölly Pok Halóstul"[24]
A
legfeljebb térdig érő kiöntésekben, sekélyebb fokok, erek, tavacskák esetében
egy alul-felül nyitott, csonkakúp alakú vesszőkosárral, kézzel fogták a halat:
a halász a kas alá került halat kezével megkereste, majd kiemelte. Sokféle
változata volt ennek, a békési sűrű fonású változata nem egyéb, mint egy fenék
nélkülire kötött, enyhén öblös kas.
Ismerték
a kecét – A-alakú fakeresztre szerelt, csónakról vontatott zsákháló -, a
csömpölyt – a háló szerkezete félkör alakban meghajlított, alul zsinórral
összekötött vesszőkávára szerelik föl a zsákszerű hálót, és a kávának hosszú
nyele van, hogy azt mély vízben is tudják használni.
A
csömpölyt nagy hajtóhalászatra is használták, nemcsak bokrászásra. A
bokrászáskor 3-4 ember csónakkal közelítette meg a parti bokrokat, és az ott
megbúvó halakat hosszú botokkal megriasztották, hogy azok aztán a menekülés
útját elzáró csömpölybe úszanak. A bokrászás is már több halász összehangolt
munkáját jelentette, az igazi „nagyhalászat” az ún. boronálás volt.
A
boronálás során úgy kötötték össze végüknél a kis hajókat (csónakokat), hogy
átérjék a Köröst, s a hajókról vízbe eresztett csömpölyökkel (hajóként 3-4)
teljes szélességben mintegy >elrekesztették< a vizet. A hajók ereszkedtek
lefelé (vontatták is a partról), közben a társak (távolabb) a bokrokat és a
vizet ütögetve igyekeztek a hálóba ugrasztani a halakat. Mivel a csömpölyt a
nyél mentén felvezetett érzékelő zsinórral is felszerelték, a halásznak csak
akkor kellett kiemelnie a hálót, amikor a halat ütődni érezte.[25]
A csömpölynek
hosszú kerek fából készített nyele van, amelynek vége téglalapú hasábban
végződik; ezt a végződést nevezik a csömpöly fejének. A fejen mindkét oldalon
rézsútosan haladó viset (véset) van, amely menedékesen felfelé haladva, egészen
átjárja a fejet. Ebbe a két visetbe illeszkedik bele a két káva. A kávákra van
erősítve a hosszú, csúcsban végződő zsákszerű háló. Maga a háló kétoldalt a
kávához van erősítve, harmadik oldalon a két kávát erősen összefeszítő m-hoz.
Ha nincs használatban, széjjelszedik, de csak két darabra. A szétszedés
annyiból áll, hogy a kávákat a nyélből kihúzzák s egymásra rakva a három fát, a
kávákról le nem szerelhető hálóval összecsavarják. A szétszedés és összerakás
rendkívül gyorsan történik.[26]
Csömpöllyel való halászathoz mindig több emberre volt szükség, ezért
nagyhalászatnak számított, és csak a bérlő végezhette barátaival, vagy részes
halászokkal.
A csömpölyözés ősszel és tavasszal volt a legeredményesebb. Majd minden héten
volt vele halászat. Két módszere volt: a bokrászás és a boronálás.
Bokrászás: 3—4 ember kellett hozzá, egy kormányos, egy csömpölyös, egy vagy két
szigonyos. A hajóval a bokrokhoz eveztek, négyesben az egyik szigonyos a hajó
orrát a parthoz fogta, hármasban csak a kormányos tartotta a hajót úgy, hogy az
orra a parthoz álljon, a farát pedig a bokorhoz húzta. A csömpölyös a hajó
közepén állt, a csömpölyt a bokor alá tartotta szájjal, a szigonyos pedig
valamikor halfogásra használt szigonnyal verte ki a bokorból a halat. A zavarást
mindig a bokor külső szélén kezdték, nehogy a hal hirtelen ugorjon meg.
Megtörtént az is, hogy egy hajóban három csömpölyös volt. Ilyenkor egy ember a
hajó orrát tartotta a parthoz, ő volt a kifogó, egy volt a szigonyozó, egymás
mellett a hajóval párhuzamosan két csömpölyös, ezek voltak a záró csömpölyök, a
föcsömpöly pedig a hajó és a part között volt. Ezeken kívül egy ember
kormányzott. így a hal minden irányban csömpölybe jutott. Az első háború után
szigony helyett már csak közönséges rúddal verték a bokrokat. A csömpölyös az
ujjára csavart érzőről észrevette, ha hal jutott a zsákba, ahogy megemelte, a
zsák a kávákhoz és az inhoz simult, a hal nem ugorhatott ki. Ilyen bokrászással
fogtak egyszer egy fogásban egy 46 kg-os és két 5 kg-os harcsát is.
A másik módszer volt a boronálás, ehhez még több ember kellett. Annyi hajót
kötöttek össze véggel, hogy a Köröst átérje. Minden hajóban volt 3-4 csömpöly,
olyan sűrűn, hogy a csömpölyök összeérjenek. A hajókat két oldalról a partról
kötéllel húzták lefelé, a víz folyásánál valamivel gyorsabban. Néhány ember
pedig alulról szigonnyal szurkálta a bokrokat és tuskókat, ezzel a halakat
felzavarták.
Ha az érző halat
jelzett, a csömpölyös kiemelte a zsákot, a halat a hajóba dobta. A boronálásnál
nem voltak külön tanyák, mint a kerítőhálónál szokott lenni, meghatározott
helyek, ahol a hálót bevetik és kiszedik. A csömpölyöket az egyik határtól a
másikig feszt húzták, ha valaki halat érzett - »finom érzék kell az ujjon« - az
rántotta, elzárta a csömpölyt, a halat kidobta, de közben mentek tovább.
Boronálás előtt a vizet hálóval átkötni és arra ráhúzni tilos volt, nem is
csinálták. Boronálásra csak a sima homokos részek voltak az alkalmasak, ahol
nem akadt a háló.[27]
Banner szerint „csak a kétágú szigonyt ismerik, de ma már a törvény értelmében ezt sem használják tulajdonképeni halászó eszköznek. A tilalom előtt azonban kétféleképen is használták. A hosszúnyelű szigony csak mély vízben felelt meg a céljának. A mélyen fekvő örvények fenekén és a bokrok alján vaktában szurkáltak vele s úgy szedték ki a meghúzódó halat. Ez a mód sok hal megsebzésével és céltalan elpusztításával járt s bizony nem volt szépnek mondható. Ezt a fajta szigonyt ma csak segédeszköznek használják: a vessző-varsa lesülyesztésére és felemelésére. A rövid nyelű szigony használata azonban már több szépséget rejtett magában, de több ügyességet is kívánt. A vízben úszó s valóban csak halász szemmel látható halat a víz alatt mozgás közben igyekeztek utánadobással eltalálni. A megsebzett hal sokszor messzire elvitte a testébe fúródott szigonyt.” [28]
Kétágú szigonnyal csömpölyözésnél a bokrokat zörgették, vagy lopva vaktában szurkáltak hajóról.
A
körösi hajtóhalászatnak kedves eszköze volt a szák néven ismert őrfonalas
emelőháló: nyáron a fenék mélyedések felett kikötötték a csónakot, és innen
eresztették a vízbe a szákot, miközben a társak a part mentén evezve zavarták a
bokrokból a halakat. Télen egy nagy léken eresztették le a jég alá a hálót, a
halász gyalogszéken a jégre ült, a többiek messzire elmentek, s fejszével
ütögetve a jeget, közeledtek, s a háló fele űzték a halakat.
Az
emelőháló – vidékünkön általánosan és (történeti adatokkal is dokumentálhatóan)
hagyományosan: a pók – szerkezeti lényege két, keresztbe hajtott, megközelítően
félkör alakú, rugalmas vesszőkáva. Ennek alsó négy ágára négyzet alakú sima
hálót, a kávák keresztezéséhez vízszintesen elnyúló nyelet kötöznek. E nyelet
fogva a partról (vagy csónakról) meríti vízbe, és némi várakozás után emeli ki
a halász a hálót. Eközben a vizes fa és fonál, valamint a belekerülő hal
súlyától a rugalmas káva meghajlik, a háló lefelé öblösödő, esetleg zsákszerű
alakot vesz fel; ezért nem szökhet el a hal.[29]
Szót kell ejtenünk
kaparóhálóról is: „elnevezése a velevaló halászat lényegét magában foglalja.
Csak áradáskor használják, amikor a víz a laposabb partokat, ártereket
elöntötte. Rendesen gyalogosan, néha csolnakról is dolgoznak vele. Négy-öt
méteres nyele van, melynek alsó, szegletes, visetes végébe félkörösen hajtott
káva. vagy láb illeszkedik. A kávák alsó végét in köti össze. Az in és a
félkörös káva feszíti ki a zsákszerű hálót. A két láb egymástól való távolsága
50—100 cm. közt váltakozik, a zsákszerű háló hossza 80—100 cm. Az erősen beékelt
kávát a rúdhoz kétoldalról egy-egy kötél, vagy fa erősíti, melyeknek a
kihúzásnál van némi szerepök. A vele való bánás erősen fárasztó, ment
folytonosain emelgetni kell.
A parton ballagó
halász kikeresi a kiöntött víznek azokat a helyeit, ahol a sekélyebb vízben
itt-ott sötétebb mélyedési foltok látszanak; vagy halászat az olyan helyeket,
ahol elszórtan álló fűzfabokrok vannak. A hal az ilyen helyeken jobban
megfekszik. Aztán megállva, a hosszúnyelű hálót mélyen benyújtja a vízbe. Mikor
a háló a csekély víz aljára ér, csendesen húzni kezdi a part felé a víz
fenekén. Ha érzi, hogy a hal az ide-odaütődéssel jelez, gyorsabban húzza, de a
fenékről soha se emeli fel. Csak a partrahúzás után veszi ki belőle a halat.
Néha ezt a műveletet csolnakról végzi, ami még bizonytalanabbá teszi az
eredményt. Ez a halászat sok haszonnal nem jár, épen ezért csak olyankor
foglalkoznak vele, amikor a vízállás más foglalkozást nem enged meg.”[30]
Nincs
történelmileg értékelhető adat e vidékről a varsás halászatra, nem tudjuk, hogy
a dobóháló gyakorta használt szerszám volt-e, illetve a Békés környéki vizek
nagyhálós halászatáról is kevés információ áll rendelkezésre.
A
mezővárosi közigazgatás fontos szereplői voltak a bírók, akik a helyi
igazságszolgáltatást képviselték. A török hódoltság után ismételten felállt a
helyi közigazgatás: Békésen halászbírót és malombírót is választottak. A
halászbíró vagy halászgazda a halászóvizek árendátorait – haszonbérlőit – és a
halászokat ellenőrizte. Jelen kellett lennie a hal bemázsálásánál. Minden
mázsára tíz-tíz font mérettetett megszorulásra és a halászoknak fejenként
egy-egy font ebédhal engedtetett meg naponként. A halászott halakról és
eladásokról lajstromot kellett vezetni.[31]
[1] Ferenczi
László: Vízgazdálkodás a középkorban. Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet. Budapest, 2006.
114. oldal
[2] Dr.
Karácsonyi János: Békésvármegye története. I. kötet. Gyula, 1896. 238-239.
oldal
[3] Dr.
Karácsonyi János: Békésvármegye története. I. kötet. Gyula, 1896. 294. oldal
[4] Molnár
Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18.
században) Budapest, 1999. 8. oldal
[5] Molnár
Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18.
században) Budapest, 1999. 9. oldal
[6] Dr. Banner
János: Békés város története a XVIII-ik század elejéig. 27. oldal
[7] Dr.
Vitéz Durkó Antal: Békés Nagyközség története. Békés, 1939. 30. oldal
[11] Molnár Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy
református mezőváros a 15-18. században) Budapest, 1999. 17. oldal
[12] Jankovich
B. Dénes: Adatok a Körösvidék középkori vízrajzához és a vizek hasznosításához.
A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 16. - A millecentenárium évében
(Békéscsaba, 1996) 328. oldal
[14] Dr.
Seres István: Békés két megszállása. Békés város és környéke a kuruc
függetlenségi harcok idején. Békés, 2016. 209. oldal
[15] Dr. Seres
István: Békés két megszállása. Békés város és környéke a kuruc függetlenségi
harcok idején. Békés, 2016. 212. oldal
[16] Békés
Város Néprajza. Szerkesztette: Dankó Imre. Békés, 1983. 297. oldal
[17] Dr. Seres
István: Békés két megszállása. Békés város és környéke a kuruc függetlenségi
harcok idején. Békés, 2016. 241–259. oldal
[18] Békés
Város Néprajza. Szerkesztette: Dankó Imre. Békés, 1983. 298-299. oldal
[19] Békés
Város Néprajza. Szerkesztette: Dankó Imre. Békés, 1983. 299. oldal
[20] Barabás Jenő: Békés megye néprajza a XVIII. században. A
Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 58-59. kötet. Gyula, 1964). 11. oldal
[21] Békés
Város Néprajza. Szerkesztette: Dankó Imre. Békés, 1983. 300. oldal
[22] Molnár
Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18.
században) Budapest, 1999. 17. oldal
[23] Magyar
Néprajz II. kötet Főszerkesztő: Paládi – Kovács Attila. Akadémiai Kiadó, Budapest 1988-2002. 120.,
157. oldal
[24] Barabás
Jenő: Békés megye néprajza a XVIII. században (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum
Kiadványai 58-59. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1964) 12. oldal
[25] Békés
Város Néprajza. Szerkesztette: Dankó Imre. Békés, 1983. 306. oldal
[26] Dr.
Banner János: Halászat a Fekete-Körös torkolatánál. Dolgozatok a M. Kir. Ferenc
József Tudományegyetem Archeológiai Intézetéből. 1926. 212. oldal
[27] Solymos
Ede: Adatok a Fehér-Körös halászatához. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai
14. Gyula, 1960. 7-8. oldal
[28] Dr.
Banner János: Halászat a Fekete-Körös torkolatánál. Dolgozatok a M. Kir. Ferenc
József Tudományegyetem Archeológiai Intézetéből. 1926. 217. oldal
[29] Békés
Város Néprajza. Szerkesztette: Dankó Imre. Békés, 1983. 307. oldal
[30] Dr.
Banner János: Halászat a Fekete-Körös torkolatánál. Dolgozatok a M. Kir. Ferenc
József Tudományegyetem Archeológiai Intézetéből. 1926. 216-217. oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése