Békés város történelmi vízrajza  a kezdetektől a XIX. század végéig.  10. rész 


Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a vizek más hasznot is szolgáltattak:


Adózás és egyéb terhek:

A legfontosabb jogokat és haszonvételeket a földesúr magának tartotta fent. A malom, a halastó és a vám kezelése őt illette meg. A folyók, patakok, erek halászatra alkalmas szakaszain időszakunkban csak a földesúrnak volt szabad halásznia. A halászat jogát (piscatura, halászati jog) a királyi haszonvételek közzé számították. A kedvezőbb halászóhelyeket a földesúr magának tartotta fenn – ezt nevezték tilalmasnak.

 

A XVI. században a földesuraknak három halastavuk volt: az egyiket Avas-nak (tilalmasnak), a másikat Büngösdi-nek, a harmadikat Fábián Sebestyén-nek hívták.[1]

A 16. században a halgazdag folyóvizek és állóvizek mellett a folyóvizek egyes szakaszainak elrekesztésével létesített mesterséges halastavakban is folyt halászat. A halászóvizek felett ebben az időben már kialakult a kisebb királyi haszonvételek földesúri joga, ezért a jobbágylakosok vagy a mezővárosi polgárok halszolgáltatással, de méginkább pénzbeli megváltással tartoztak a halászatért földesuruknak.

A sok böjti nap miatt jelentős volt a halfogyasztás, ennélfogva nagy jelentősége volt a halászatnak. Ebben az időben már tilos volt a jobbágyok szabad halászata, a várbirtok területén a halászatra alkalmas helyeket bérbeadták, úgyhogy a Maros és a Körösök mentén sok halász adózott a gyulai uradalom részére. Az 1550-es évek végén 5 település volt köteles halat szállítani a várba: Vésze, Vári, Alsó- és Felső-Doboz, valamint Békés. Itt azonban nem bérletről, hanem egyfajta feudális kötelezettségről volt szó. Békésen két halászóhely volt (Büngösd, vagy „Byngel” – Fábián foka vagy „Fabian foka vocata"), ahonnan egy esztendőben 50-100 hordó halat szállítottak a várba.


Jelentős jövedelmet jelentettek a fentieken kívül a várbirtok területén lévő malmok: Gyulán a Körösön egy négykövű és egy kétkövű malom működött, ezen kívül Békésen, Váriban, Alabianban és Vészén voltak malmok. Az 1524-1527. évi számadások szerint a gyulai, békési, vári és alabiáni malmok összesen 1832 forintot jövedelmeztek. A XVI. században 2 malom volt Békésen. A hat kőre járót, a nagyobbikat, Hatos malomnak, a kisebbiket pedig Szent Pál malomnak hívták. A mai Malomvég, melyet korábban Malomzugnak is neveztek, a régi földesúri malom emlékét őrzi. 

A malmok gazdasági jelentősége később is nagy maradt, sőt a század első negyedétől kezdve a molnárokat a nekik maradó nagymennyiségű korpafelesleg miatt disznóhízlalásra kötelezték, így a természetben fizetett malomvámon kívül bizonyos számú hízott sertést is szállítottak a várba. 

A malom jövedelemre nézve jellemző, hogy 1525-ben a gyulai vár bevételei között a malmok jövedelmei szerepelnek legelső helyen. És pedig ekkor a gyulai malom 313 forint, a várii 357 frt 50 dénár, ennek kölyüje 11 frt; a békési hatos malom 807 frt 95 dénár, a Szent-Pál-malom 45 frt 90 dénár, az alabiáni malom 297 forint 41 dénár, ennek kölyüje 15 frt 50 dénár hasznot hajtott, összesen tehát 1848 forint 26 dénárt. Az 1526 után bekövetkező zavaros években e jövedelem erősen megcsappant. 1527-ben csak 473 frt 25 dénárra, 1528-ban pedig 827 frt 25 dénárra rúgott. Később Gyula végvár korában még jobban megapadt a jövedelem; 1559-ben például az alabiáni malom csak 52 frtot és 9 gyulai köböl lisztet adott.[2]

 

Kisebb jelentőségük miatt éppen csak megemlítjük azokat a jövedelemféleségeket, amelyek jellemzőek ugyan a feudális korra, de számottevő jövedelmet nem jelentettek. Vám- és révhelyek a várbirtok területén Gyulán, Békésen és Somoskeszin voltak és egyenként mintegy 20-30 forintot jövedelmeztek.[3] A 12. században elszaporodtak hazánkban a belső vámok (vásár-, híd-, révvám.). 1295-ben Békéstől nyugatra a Hidas-ér neve fordul elő, bizonyítván a híd meglétét, hidat találunk itt még a 18. században is.[4]

  

A törököknek igen fejlett, szinte a gazdasági élet teljes területére kiterjedő adórendszere volt. A haltized, amelyet a folyókban fogott hal után kellett fizetni, 1567-ben 200, 1579-ben 300 akcse volt. (50 akcse egy arany forintnak felelt meg).[5] A haltized mértéke nem valami bőséges halzsákmányról tanúskodik, a város éves adója egyébként 1567-ben 101.571, 1579-ben 141.746 akcse volt.

A fentieken túl a halastavakban fogott halaknak a felét kellett volna beszolgáltatni, de a törökök nem igazán törődhettek a halastavakkal, mert nem adóztak utána.[6]

A gyulai szandzsák összeírásai az alábbiakat rögzítették településünkkel kapcsolatban:

A jövedelem: 1567-ben 100 620                   1579-ben 146 290

haltized 250                                                   haltized 300

a nevezett város hídvámja                             a nevezett város hídvámja     
4 000                                                              4 500

„a nevezett város földjén a Kerecsen László-féle malmok” is voltak.


„Az említett malmok egy gáton, két egymással szemközti házban vannak. A Körös folyón levő, a nevezett malmokhoz tartozó sziget, amely a közútig megy és a túlsó oldalán levő, a malmokhoz tartozó üres hely, amely a kertekig megy és a malmokhoz tartozó halászóhelyékkel, melyek régóta a nevezett malmokhoz tartoznak. Mivel üres és elhagyott volt, a kincstárnak hasznosabbnak látszott eladni. Az ára az árveréskor a fent nevezett őjelességének - a magasságos Allah tartsa meg őt - tízezer akcséban alapíttatott meg. A nevezett összeget átvéve, arról bizonylat adatott a 975. év szafer hava első dekádjában [1567. aug. 7]. a nevezett városban a Kerecsen László-féle malmokból lett egyházi alapítvány (vakuf) az említett őjelessége kötelmében, kerék: 2, Mivel eladása a kincstárnak hasznosabbnak látszott, az árveréskor a fent nevezett őjelességének - Allah tartsa meg szerencséjét ezer akcséban állapíttatott meg az ára. A nevezett összeg a kincstárba átvetetett, s arról bizonylat adatott a 975. év szafer hava 22-én [1567. aug. 28.]”[7]

 

A földesúri teher esetében a 18. században - az urbárium bevezetéséig - a békésiek részére a terhek szolgáltatására az első „valóságos contractust” 1762-ben adta az uradalom, amely háromévenként megújítva az úrbérrendezésig volt érvényes.1762-ben 1 vízi és 4 szárazmalom után 190 forint, a halászat után 10 forint volt a szerződés alapján a teher, összesen 3.800 forint.

1769-ben emelték egyebek közt „a malom árendáját is, úgy hogy a pénzül való fizetés a korábban 3800 forint helyett 5000 forintra kerekedett.”[8]

Az állami közterhek sem voltak elhanyagolhatók, amelyek egyrészét pénzben, másrészét természetben vagy munkában kellett teljesíteni: 1735-ben a Büngösd hídjának a megjavítására rendelt ki a vármegye Békésről 56 embert.[9]

 

Halászatból származó jövedelem Békés megyében (Ft)
                        1744    1747    1752    1754                1758
Békés              0          12        20        -                      0[10]

 

Franczina János gyulai uradalmi prefektus 1747. március 17-én ezt írja a békési elöljáróknak: „Baromfiak neveltessenek, hogy amidőn őnagysága lejő, fogyatkozás ne légyen ... A tekenősbékákat... áprilisban vagy májusban minden ok vetetlen (okvetlenül) kell administrálni (szolgáltatni), Békésre reparciáltátott (osztatott) 60 béka. Ha
in natura nem administrálhatja, tehát az említett 60 békáért fog fizetni 4 rénes forintokat és 30 krajcárt."[11]

 

Mária Terézia 1767. január 23-án bocsátotta ki úrbéri utasítását, amellyel beavatkozott a földesurak és jobbágyok viszonyába, és szabályozta a szolgáltatásokat.
A falvak belsőségei, a jobbágytelkek, közös legelők, vármegyei utak védelme érdekében a munkaerőt megyei közmunkával biztosították, aminek mennyiségét a törvényhozás 1844-ben korlátozta. A nem úrbéres, tehát elvileg földesúri területeken, ahová a puszták is tartoztak, az árvízvédelem, mocsárlecsapolás költségeit az uradalmaknak kellett biztosítani. Ezt úgy oldották meg, hogy a jobbágyok robotját ilyen célra vették igénybe. Mint ismeretes, Mária Terézia 1767-ben rendelkezésével meghatározta a robotnapok számát, így a földesurak a vízszabályozáshoz saját majorságaik művelésétől vonták el a munkaerőt. Mind a vármegyék,
 mind a földesurak alkalmaztak a vízszabályozásoknál fizetett napszámosokat is, de a döntő a jobbágyok erejének felhasználása volt.
Elsősorban a birtokosok számára volt meggondolandó, érdemes-e belefogni a nagy költséggel járó, ugyanakkor a rossz piaci lehetőségek, a gyenge infrastruktúra miatt kevés haszonnal kecsegtető vízi munkálatokba, még akkor is, ha azok eredményeként a mezőgazdaságilag hasznosítható földterület megnövekszik.

A középkori földmunkákat többnyire jobbágyok végezték, bár bizonyos esetekben kötelez volt a nemesség részvétele is. A földutak, gátak, csatornák stb. építése és tisztogatása egy-egy faluközösség dolga volt, amelyben portánkint (házankint) vettek részt a jobbágyok kézi vagy igás robottal (ingyenmunkával), a nemesség inkább építőanyagot és fuvart bocsátott rendelkezésre. Sok pörpatvar származott viszont abból, hogy a nemesség minduntalan kivonta magát e kötelezettségek alól.[12]

A kisebb helyi földmunkáknál jóval nagyobb erőfeszítést és szervezettséget igényelt az árvédelem, amelyhez nem volt elegendő egy-két falu munkaereje. A 11 - 12 - 13. században még a feudális széttagoltságnak megfelelően egymástól eléggé elszigetelten folyt az árvédelmi munka: egyes faluközösségek, birtokosok vagy helyi hatóságok maguk gondoskodtak a folyók öblözeteinek gáttal való elzárásáról, legfeljebb egy-egy nagyobb árvíz idején mozgósították a megyék parti lakosságát. A 15. századtól kezdve e munkák szervezettebbekké váltak: számos törvényhatósági és megyei intézkedés foglalkozik a védőgátak kiépítésének, javításának és felügyeletének kérdéseivel. Zsigmond király 1426. évi rendelete a dunai árvédelmi töltések építésére vonatkozólag is kimondja a jobbágyság és nemesség kötelezettségét. Ez a királyi rendelet elvben évszázadokon át érvényben volt, a gyakorlatban viszont jóformán csak jobbágyi ingyenmunkát vettek igénybe. Nemegyszer kénytelenek voltak az árvédelmet királyi biztosokra bízni, hogy a kirótt költségek behajtásáról és a szükséges munkaerő kiállításáról megfelelően gondoskodhassanak.[13]

 

A megyei közmunkák folyamatos terhet jelentettek a jobbágyság számára: ezek közül az egyik, állandó teher az útjavítások voltak: a megyében minden út, az országutak és a postaút is földes volt. Az utaknak azt a részét, mely mélyebb területen ment át, fel kellett magasítani. Ezek a magasítások voltak a gátak. Esős időben az egész út elázott és járhatatlanná vált. A gyakori árvizek valósággal elmosták a gátakat. Ha felszáradt az út, a mély gödrökben és a hatalmas rögökön sok szekér összetört. Az utakat a török világ végétől a szabadságharcig terjedő másfél évszázad alatt állandóan javítani kellett. Ez a megállás nélküli útjavítás volt az egyik legsúlyosabb teher a jobbágy vállán.


Az évről évre ismétlődő és mind nagyobb terhet jelentő árvízvédelmi és folyószabályozási munkálatokat a megye közmunkával végeztette. Ez a munka, mely egész idő alatt csupán a medertisztításra, pártolásra, kisebb-nagyobb jelentőségű csatornák ásására és bizonyos mértékű folyamszabályozásra terjedt ki, mindig hatalmas közmunkaerőt igényelt.


Medertisztítást és partolást évről évre meg kellett ismételni. Évről évre megjelentek az erre vonatkozó rendeletek is. Így például 1833-ban Lehoczky Lajos megyei úti és vízi főbiztos utasítja az elöljárókat: „Minden vizek alólról kezdvén, felfelé menvén, a partokban lévő és némely helyeken már bedőlt fűzfáktól kitisztíttassanak. Híd- vagy malomcölöpök ahol lennének, kihúzattassanak,... a vízbe növő gallyak, ahol a fát gyökerestől ki nem lehetne venni, vagdaltassanak (le). Tímár- és vargakasok kihányattassanak a partra."[14]


A Fehér- és Fekete-Körös medrének a bedőlt fáiktól, gallyaktól, iszaptól való megtisztítására és pártolására szükséges munkások kirendelésének kulcsát a megye 1833-ban úgy állapította meg, hogy „minden házra négy napszám, s azonkívül minden egy sessió földre 8 gyalogmunkás-napszám esett.'"
Hogy ez a munka mily nagymérvű igénybevételt jelentett, mutatja a vármegye 1834. június 18-í közgyűlési határozata, mely szerint „a gyulai, csabai, dobozi és vári községek ereje úgy osztatott el, hogy Gyula a (békési határban lévő) belencéresi és malomároki transectiókat (átvágásokat) készítse, és az elsőt a kijelelt mértékek szerént ki is ássa. - A csabaiaknak 10 509 napszámok vagyon azonkívül, hogy a megye végzése értelmében a Csabai-kanálist a (Gyulán átfolyó) Fehér-Körös vize könnyebb lefolyhatása tekintetéből tökéletesen elkészíteni köteleztetnek, a (régi) Fehér-Körös jobb és bal partjait Gyulától Vészéig és szinte a bal partját egész Békésig kitisztítsák. - Doboznak 1686 napszáma lévén, a (régi) Fehér-Körös jobb partját fogja a Gellai-pusztán és alább Békés városáig a fáktól és fagyökerektől megtisztítani.[15]


Érdekes esemény volt 1807-ben, amikor is a békési nemesek arról panaszkodnak a megyénél, hogy a bírák minduntalan gáttöltésre, hidak javítására hajtják őket, „esedeznek, hogy a bírák által rajtok elkövetni szokott hajtogatásoktól szabadíttassanak fel." A megye a panasz kivizsgálására a főszolgabírót küldte ki: „Ha (úgy) találja, hogy az esedezők mint publikátus (igazoltként a megyében kihirdetett) nemesek szoríttatnak a közterhek viselésére a bírák által, azokat tiltsa el, - ha pedig nem publikátus nemeseknek találja, adja tudtokra, hogy a közteher alól egyedül a publikátus nemesek légyenek kivéve."[16]

Az 1810-es években a körösi vízimunkálatoknál a közmunkára vezényelt jobbágyoknak lehetővé tették, hogy a határaikhoz tartozó, felszabaduló földterületeket olyan feltételekkel használják, mintha jobbágytelkek részei lennének: 1/9 rész termést adjanak utána a földesúrnak.[17]

A közmunkák ügyében a 1844:9.tc. teremtett rendet, amely meghatározta, hogy a jobbágyoknak egész telek után évi tizenkét nap igás-robotot, a házas zselléreknek hat nap, a házatlanoknak pedig három nap gyalogrobotot kell teljesíteniük a vármegyei törvényhatóság utasítására. A töltésekkel, átmetszésekkel és egyéb vízszabályozási művekkel kapcsolatban a törvény úgy rendelkezett, hogy azok az érdekelt birtokosok költségén épüljenek, a várható haszon arányában. Ha úrbéres területen végeztek vízszabályozást, itt a jobbágyok - a mezőgazdasági termelés kára nélkül - dolgozhattak, és közmunkát idegen törvényhatóságból csak megfelelő viszontszolgálatért vehettek igénybe.

A megyei alispán arról számol be, hogy a folyók beszakadásait betömködik részint náddal, részint pedig más anyaggal, hogy az utak ne kerüljenek állandóan víz alá. A XVIII. század végén az utak egy részét az uradalom tartotta fenn és gondozta, így a békési, szarvasi, gyulai hidakat is és Mária Terézia 1743-ban kiadott szabadalma alapján híd-vámot is szedett. [18]

 

1853-ban bevezették az általános útvámrendszert. Bár ez a vámrendszer hazánkban az ellenállás miatt megbukott, így eltörölték, s helyette ,,vámegyenérték"-et vezettek be mérföldenkénti, illetve a hidaknál ölenkénti díjazással, a leküldött vámjegyzék értékes adatokkal szolgál a megyei vámhelyekhez.

A nagyváradi cs. kir. pénzügyi igazgatóság által leküldött vámjegyzéket október 28-án küldte szét a megyefőnök a szolgabíráknak azzal az utasítással, hogy „járásuk területén a legterjedelmesebben tegyék közé s hozzák a nép tudomására." A Bihar és Békés megyét tartalmazó jegyzék szerint útvám csak Bihar megyében volt, mivel állami út Békésben nem létezett.

Megyénkben a következő helyeken találunk hídvámokat: a békési Fehér- és a Fekete-Körös hídjain - a város közepén - egy darab vonómarha esetén nehéz fuvarban 2 krajcár, könnyű fuvarban 1 krajcár volt a hídvám, míg egy darab nehéz hajtó marha esetében 1 krajcár, könnyű hajtó marha esetében fél krajcár volt a hídvám.[19]

 

Az 1890-i törvény továbbra is fenntartotta az út-, híd és révvámokat, de korlátozta az engedélyezést, s a vám nem lehetett jövedelem forrása, csupán az építési költség visszatérítésének eszköze.

 


[1] Dr. Maday Pál: Békés megye városainak és községeinek története. Békéscsaba, 1960. 34. oldal

[2] Dr. Karácsonyi János: Békésvármegye története. I. kötet. Gyula, 1896. 245-246. oldal

[4] Czeglédi Imre: Békés megyei utak (Békéscsaba, 1986.) 8. oldal

[5] Molnár Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18. században) Budapest, 1999. 64. oldal

[6] Molnár Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18. században) Budapest, 1999. 66. oldal

[8] Molnár Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18. században) Budapest, 1999. 174. oldal

[9] Molnár Ambrus: Békés pusztulása és újjászületése. (Egy református mezőváros a 15-18. században) Budapest, 1999. 177. oldal

[10] D. Leiszt Emma: Békés megyei háziadó összeírások 1744–1758. Közlemények Békés megye és környéke történetéből 3. (Gyula, 1989.) 162. oldal

[11] Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.) 110. oldal

[12] Katona Imre: A magyar kubikosok élete. Budapest, 1957. 6-7. oldal

[13] Katona Imre: A magyar kubikosok élete. Budapest, 1957. 7-8. oldal

[14] Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.) 284. oldal

[16] Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.) 215. oldal

[17] Dr. Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében, 1772–1918. Budapest, 1987. 94. oldal

[18] Hanzó Lajos: Feudalizmuskori árutermelés és iparfejlődés Békés megyében (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 5. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959) 30. oldal

[19] Czeglédi Imre: Békés megyei utak (Békéscsaba, 1986) 32. oldal


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Békés város történelmi vízrajza  a kezdetektől a XIX. század végéig.  17. rész  Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a vízügyi igazgatással ismerkedhetünk meg: A vízügyi igazgatás szervezetrendszere: 1788-ban, a Vízi és Építészeti Főigazgatóság megalakulásával új fejezet kezdődött a magyarországi műszaki munkák történetében: létrejöttek azok a szervezeti keretek, amelyek az adott körülmények között korszerű, központosított irányítást lehetővé tették. Az új szerv létrehozását 1787-ben maga az uralkodó kezdeményezte. A Bécsben működő főigazgatóság nem tudta áttekinteni az egész birodalom műszaki ügyeit, ezért szükség volt arra, hogy az egyes tartományokban (Csehország, Morvaország, Ausztria), valamint Magyarországon - a helyi kormányszerveknek alárendelt - építési igazgatóságokat hozzanak létre. Az új szervezet, a Vízi és Építészeti Főigazgatóság, a kamara és a helytartótanács irányítása alatt álló, műszaki ügyekben teljes önállósággal rendelkező hivatal volt. Tevékenysé...
További információk
  Békés város történelmi vízrajza  a kezdetektől a XIX. század végéig.  18. rész  Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a vízügyi igazgatáson belül a vízitársulatokkal folytatjuk: A vízitársulatok: Az 1820-as években szerepet kaptak a vízügyi irányításban a vízgazdálkodási feladatok ellátására létrejött társulatok is. Egyre világosabbá vált, hogy a birtokosok és a községek érdekeit szolgáló vízimunkálatokat nem lehet teljes egészében állami támogatásból fedezni, hanem szükség van társadalmi segítségre is. Egy-egy község vagy birtokos a maga területein azonban nem tudott eredményes munkát végezni, ezért egy-egy vízfolyás mellett az érdekeltek összefogásával társulások jöttek létre. Ezek megalakítására az 1807:17.tc. adott lehetőséget. A szervezetek ekkor még önkéntesek voltak, senkit sem lehetett arra kényszeríteni, hogy belépjen. Mivel az általuk végzett munka nem a sóalap költségeit vagy a kamarát terhelte, a főigazgatóság nem sokat törődött tevékenységükkel. Műsza...
További információk
Kép
  Fejezetek Tarhos Község történetéből.  (4. rész): Árvíz A Körösök hegyvidéki vízgyűjtőjén 1980. július 21–27. között különösen sok csapadék hullott, ám július 27-től a Körösök felső és középső szakaszán apadás indult meg. Rendellenes jelenségek nem mutatkoztak, és akkor váratlanul olyan dolog történt, amire a legtapasztaltabb szakemberek sem számítottak: 1980. július 28-án reggel 6 óra 35 perckor minden előzetes jelzés nélkül átszakadt a Kettős-Körös jobb parti töltése.  Helikopter, honvédségi kétéltűek, a lánctalpas úszó gépkocsik vitték a homokzsákok ezreit a hosszúfoki lokalizációs védvonal és a tarhosi körtöltés erősítéséhez. A gátszakadás során kiömlött mintegy 208 millió köbméter víztömeg a Kettős-Körös jobb parti töltésének Doboztól Hosszúfokig terjedő szakasza, a Hosszúfoki-főcsatorna és a Gyepes-csatorna által közbezárt 10 ezer 500 hektáron helyezkedett el. A víz teljesen körülzárta Tarhost (sziget lett Tarhos ….), helyi védelemvezetést szerveztek a tarh...
További információk