Békés város történelmi vízrajza a kezdetektől a XIX. század végéig. 12. rész
Folytatjuk vízrajzi kalandozásunkat, a történelem szemszögéből:
A folyószabályozás előtti korszak és az első lépések (1. rész):
A Körösök és a Berettyó vízjárása szabályozás előtt
egészen más volt, mint napjainkban. Szabályozás előtt az árvíz már a folyó
felső szakaszán medréből kicsapott, völgyét egész szélességben elöntötte,
lejjebb pedig a folyómenti mocsarakat megtöltötte. A mocsarakban tározott víz
lassan húzódott vissza a folyóba, úgy, hogy a Körösök alsó szakaszán az
"árvíz nem emelkedett oly magasságra, mint napjainkban, de az áradás
hónapokig tartott. A mocsarakból a víz aránylag jól beágyazott, de igen csekély
esésű és rendkívül kanyargós medren folyt le a Tiszába, Úgy látszik, hogy a
csekély esés és beágyazottság; a csekély esés és a kanyar képződésre való
hajlandóság közös jellemvonása a síkföldi folyóknak. A síkságon a kiöntések
következtében megfogyatkozott lassú mozgású víz minden akadály elől kitér és a
folyó a lágyabb porhanyóbb talajon ágyazza be medrét. A nagyobb esésű szakaszon
a nagyobb tömegű és gyorsabb mozgású víz energiája könnyebben legyőzi az
akadályokat, ezért rendszerint egyenesebb úton halad, de medrét is könnyebben
változtatja.
Szabályozás előtt a folyók a bihari hegyekből az
Alföldre leérve, a sík területen szétterültek. Túlfejlett kanyarokat képezve,
vagy teljesen meder nélkül, a kis és a nagy Sárrét mocsaraiba beleveszve
kerestek le-folyást a Tisza felé, jelentős részben a maitól eltérő nyomvonalon.
A gazdasági élet kibontakoztatásának akadályát
képezték a területet behálózó, szabályozatlan folyók, erek, az ismétlődő
árvizek, a kiterjedt mocsárvilág. A terület jelentős részét állandóan, vagy
időszakosan víz borította. Az 1700-as évek elején a Körös-vidéken 144 000 ha
víz-állásos terület és mocsár volt. Az árhullámok levonulása szánté egész évben
tartott.
A Körös-völgyben számos esetben a Tisza árvize is
betört északról, a Hortobágy folyó közvetítésével. Eb-ben az időben már nem
csak az elvadult természeti állapotok jelentették a problémát, hanem a
meggondolatlan emberi beavatkozások is. Az elmocsarasodásokat sok esetben a
vizek szabad folyásának elzárása, főleg a malomgátak idézték elő.
A gyulai vár és a város
1695 januárjában szabadult fel a török uralom alól, így új korszak kezdődött
megyénkben.
A népesség csökkenése, a
falvak pusztulása azzal a következménnyel járt, hogy az egykor vízjárta helyek
és mélyebb területek vízelvezetéséről nem gondoskodtak, és így a lápos
területek növekedtek: hóolvadás után, vagy áradáskor, nagy esőzések idején
mocsárvilággá váltak.
A XVlII-ik század elején
mocsár és víz borította a Körös és Berettyó síkföldi részét. A török hódoltság
idejében részint a török, részint a védekező magyar lakosság elzárta a vizek
lefolyását és mocsárral vette körül a várakat és a lakott helyeket. Igen sok
olyan terület víz alá került, a melyen az Árpádok idejében virágzó községek
állanak. Már Béla király névtelen jegyzője megemlékezett Szerepről,
Szeghalomról, Gyarmatról és Bucsa pusztáról, a melyeket
a XVIII. század elején, alig lehetett megközelíteni.[1]
Az ország mély fekvésű területein - a vízborítások ellenére — a 18.század végéig — a természetadta lehetőségek felhasználásával a kisszámú lakosság ellátása nem ütközött különösebb nehézségekbe. A mocsarak, lápok mentén élők halászattal, vadászattal, nádvágással, valamint annak feldolgozásával foglalkoztak, az időszakonként elöntött területeket rétként és legelőként hasznosították, ahol részben ló-, részben szarvasmarhatenyésztés virágzott. A magasabb területeken szántóföldi művelésre vagy a török kori hagyományoknak megfelelően kertgazdálkodásra rendezkedtek be.
Az ártereken szervezett
fok-gazdálkodás folyt. A folyóból sokhelyütt erek szakadtak ki, amelyeken
keresztül a víz az értérbe jutott, majd az árhullám levonulása után ezeken
keresztül jutott vissza a mederbe. A víz mozgásának elősegítésére a lakosság
mesterséges fokokat ásott ki, amelyek hasonló funkciót kaptak. Az árvíz
tavasszal és nyáron táplálta a nádasokat, a halászóhelyeket, tavakat,
megöntözte a réteket és legelőket is.
A nádasok hasznosítása a legősibb ártéri jövedelemszerzés volt. A
lefolyástalan, poshadóvizes területeken nád, káka, sás, gyékény, csuhé,
komócsin nőtt míg az ártéri erdők leggyakoribb növényzete a fűz, szil, nyár,
juhar, tölgy, körte volt.
A Körös- vidék leginkább
ártéri megyéje Békés volt, ahol a mezőgazdaságilag hasznos területeknek
legalább 40%-át borította ideiglenesen árvíz. A kisszámú lakosság elsősorban
állattenyésztéssel foglalkozott, amit a magasabb területeken földművelés
egészített ki, és a hagyományos ártérhasznosításnak a 19.század elején már csak
nyomait találjuk. A korábban kiásott fokok nem töltötték be eredeti
funkcióikat, sokszor úgy tekintették őket, mint az árvizek előidézőit.[2]
Gyulán, Békésen és
Dobozon, évszázadokon át nehéz napokat éltek át az emberek az árvizek
következtében, s a lakosságnak a létért kellett megküzdenie e települések
belsőségeiben. Az 1770-es években ezeket írták a települések kárjairól:
Gyula: ... „kaszálóinknak allyát minden esztendőben a Körösnek árja el szokta
fogni, és úgy, hogy többször marad használatlan, hogy sem hasznát vehetnénk,
ezek tíz esztendeig is alig használhatók egyszer, az is amit kaszálunk tiszta
zsombak haj és sás. Nagy kötelességében vagyon a városnak a gátaknak és
hidaknak csináltatása, és reparatiója, a melyekre kéntelenítik szükséges
gerendákat és pallókat nagy költséggel szerezni".
Békés: ... „A vizek áradásai alá lévén vetetve, sok hidakat és gátakat kell
tartanunk melyek közül dolgaink haladékával sokszor sokat költ dolgoznunk s
nagy költséggel hidakhoz való fát szereznünk... ".
Doboz: ... „A midőn a víznek árja vagyon, a legelő mezőnket is azonnal el
szokta borítani, úgy hogy a marháinknak hasig kelletik a vízbe járni, sőt
kéntelenítik sokszor azokat más határokba el széleszteni".[3]
Békés megye vízellátása a
Körösök (Kiskörös, Sebes-Körös, Fehér-Körös, Fekete-Körös) vízrendszerén
nyugodott. Belőlük fakadtak és létesültek azok az erek és csatornák, amelyek a
vízben szegény, vagy teljesen víztelen területeket látták el vízzel.
A rétekről és a
kaszálókról a felmérők megállapították, hogy csak a vízszegény helyeken voltak
szárazok. Nagy részük a tavaszi áradáskor, vagy egy-egy nagyobb esőzés után víz
alá került. Vizenyősségüket a Körösök áradásai okozták. Voltak állandóan víz alatt
álló, illetve áradás után fokozatosan kiszáradó rétek.
Az akkori Békés megye tipikus alföldi, fa nélküli táj volt.[4] A
török kiűzésekor az egész megye lakatlan, elvadult terület volt. A megye keleti
és északi része, a Körösök vidéke mocsaras, nádas rétség volt, a megye
délnyugati fele pedig fátlan pusztaság.
A gyulai vár
visszafoglalása után a csaknem értéktelennek nyilvánított birtokokat az
uralkodók újra kiosztották, s a birtokosok igyekeztek a területet benépesíteni.
Részben a régi lakosok tértek vissza, részben az északi országrészekből és
idegen országokból telepítettek be szorgalmas családokat. Munkájuk nyomán a
vidék csakhamar virágzásnak indult. De még száz esztendőnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy a gazdaság fejlődése nyomán a vizek szabályozása előtérbe kerüljön.[5]
A folyamatosan növekvő népesség ellátására új földterületek csak a mocsarakból,
árterekből remélhettek, mert az árvízmentes területeket a rideg állattartáshoz
kellett biztosítani.
Az 1785—1828 évek között
Csongrád, Békés, Csanád megye lakossága 90,80%-kal, Torontál megyéé 91,68%-kal,
Bács megyéé 99,82%-kal nőtt. A falvak vizekkel borított határa a nagyszámú
népesség ellátásához szűknek bizonyult. Új területeket csak a mocsárvilágból
elhódítva, az irtásföldek növelésével, a rétek, legelők feltörésével lehetett
szerezni.[6]
A megye vízrajzában 1694 és 1848 között lényegesebb változás nem történt. Jó
másfél évszázadon át, a Körösök tervszerű szabályozásáig, jóformán abban az
állapotban maradt, amelyben a török kiűzésekor volt.
A Rákóczi szabadságharc
katonai jelentései hű képet festenek le a békési tájról, annak természeti
adottságairól:
Mezőtúr, 1705
június 5.
Krajnay Mihály levele Károlyi Sándorhoz: híd nemléte miatt itt igen nehéz lesz az utánpótlást átszállítani a Körös folyón
Szintén hogy Túrrá
érkesztem, jött Kegyelmes Urunk eő Nagysága currierje[futárja], Nagy-ságodhoz
küldetett, de mivel a vizek nagyok innéd a Kcresen, ugy hogy magamnak is négy
vizén kőlletett által usztattnom s hid sincsen, nem tudom, merre mennyen
Nagyságodhoz a munitioval,….[7]
Mezőtúr, 1705
június 8.
Bakó István
kapitány Károlyi Sándornak: tudósítja az ellátási ügyekről.
Utasítást kér, hogy
a Körösön hol építsenek hidat
….irtam Szolnokra
Bertothy uramnak a szálak, deszkák és egyéb ahoz való accidentiák [járulékok]
felől, a mint Nagyságod ennékem mondotta, hogy Túron készszen vannak,
hatvan szálnál többet itt nem találtam, parancsoltam, hogy siecséggel hozzák
mind szálakat, deszkákat, lánczokat, kőte-leket és mihelyest érkeznek, minden
tehccségemmcl végbevitelében leszek munkás.
Azomban a hidnak
hol létele felől Nagyságod tudosicson, hol javalná, mert Gyomáig is fertelmes
az út, job nem lenne, mint Túron fellyűl, közel a Körösnek keskenyén ut jo
lenne hozzá: Nagyságodnak mint teczik, Gyománál-e vagy másutt.[8]
Körösladányi
tábor, 1705 június 13.
Kaszás Pál és
Nyúzó Mihály kapitányok levele Károlyi Sándorhoz: Körösladányhoz érkeztek, ma
vagy holnap átkelnek és a táborba vonulnak
Méltóságos Urunk,
Nagyságos méltóságos parancsolattya szerintt elérkeztünk Keres Ladá-nyig;
mostan költözünk által az Kerezen, tsak hogy itt hid nincsen, ollyan szálat
csináltanak, az ki két három lovat viszen egyszer által; holnap jokor mind
által kelünk, vagy egy, vagy más modon, Nagyságod méltóságos parancsolattya
szerint az táborra bemegyünk.[9]
Békési tábor, 1705
június 24.
Károlyi Sándor
levele a fejedelemhez: megindult Gyula alól s holnap átkel a Sebes-körösön
Actu [most] költözvén
által az Fekete Körösön, Isten holnapot adván érnem, az Bünkösdön és Sebes
Körösön által kelek s az hidakot előbbi Írásom szerent lebocsátatom az vizén
Tur felé, ma-gam penigh az munitio általköltöztetése uttán az lovas könyii
haddal, ha csak medio tempore [időközben] kegyelmes parancsolatját
ujabban nem veszem, előre megyek, hogy szükségh ugy hozván, utamat
admaturálhassam / siettethessem].[10]
A csekély esésük és eliszaposodott medrük miatt lassú
folyású folyók a tavaszi hóolvadáskor képtelenek voltak továbbszállítani a
hatalmas víztömeget. Az ár bokrokat, gallyakat, sőt fatörzseket sodort magával,
és azokból torlaszokat alkotott. A víz elözönölte a mélyebb fekvésű
területeket, s nagy kiterjedésű mocsarak, nádas tavak, rétségek keletkeztek. [11]
34. Békés
a XVIII. században, a Habsburg első katonai felmérési térképen (1782-1785).
A nagyon különböző középkori földmunkákról összefüggő
leírások híján nem tudunk bővebbet, jóformán csak az oklevelek és a
nyelvemlékek szűkszavú tudósítására vagyunk utalva, de valamelyest ezekből is
kibontakoznak a régi földmunkálatok körvonalai. A földmunkákkal kapcsolatos
régi magyar szókincs sok részletkérdésre fényt vet. Meglepően fejlett lehetett
pl. a gátépítés: ismerték a gát (1224), gátfő (1244), gátvég (1349), kisgát és
ógát (1460), két gát köze (1342), valamint a földgát (1364), vesszőgát (1399) és
malomgát (1478) fogalmakat. (A szilárdabb kőgát viszont az 1700-as években
fordul el először.) A gáttal nagyjából egyértelmű töltés szóval elég későn
(1519-ben) találkozunk. A gátak helyét irtották (1544), majd megépítették
(1533), s volt valamiféle gátkotrás (1508) is, de ennek módját nem ismerjük
közelebbről.
Hasonlóan gazdag az árkokra, csatornákra és
mesterséges medencékre vonatkozó középkori szókincs is: árok (11. század),
ásvány (1145, mesterséges meder értelemben), ásványtó (1261), ásott patak (1466)
fordulnak el legkorábban, majd a középkor végén a fejlett csatornahálózatra
vonatkozó gazdag szókincs: csatorna, ásványcsatorna, vízeresztő és vízfogó
csatorna (1550 körül) stb. A 16. századtól kezdve említenek zsilipéket (a mai
csatorna értelemben) és zúgókat (a mai zsilip értelemben) is. E sokféle
mesterséges medret és medencét ásták (1317) vagy árkoltak (1619). Bizonyosfajta
specializálódás is kialakulhatott, mert a régi oklevelekben ilyenfajta
foglalkozásnevekkel találkozunk: kútásó (1265), tóásó (1482), agyagásó (1400)
és földmetélö (1413).
A földmunkák során használt szerszámokra is
legtöbbször csak a puszta szavakból tudunk következtetni. Az adatokból kiderül,
hogy nem az ásó volt a főeszköz, hanem a kapa, amellyel ásni is tudtak, amint
egy 1520-ból való forrás említi. (Az ásókapa különben még a hivatásos kubikosok
kezén is megvolt jónéhány évtizedig.) A kapa után fontossági sorrendben a lapát
(1490) következett. A legtöbb egyszer falapát (1535) lehetett, de tudunk külön
sátorásó lapátról (1556) és a bizonytalan rendeltetés császárlapátról (1597)
is. Ásóról (1490) aránylag ritkán történik említés, a csákányt (1277) pedig
inkább katonák és mesteremberek használták, amint a hegyes csákány (1566) és a
kővágó csákány (1566) elnevezések is mutatják. A földhordásra vonatkozó
szakkifejezések sokkal későbbiek, mint a földmunkák, létesítmények és
szerszámok szókincse, a 16—17. századtól kezdve kerülnek csak elő. A
taricska-talicska-tolótalicska (1538) földszállításra is szolgált (1588).
Meglepően korán feltűnik a kubikoshám vagy nyakló őse: a nyakba akasztott kötél
(1643) és a hordozó szíj (1685). Ez időkből említik a két rúdra szegeit, két
ember által cipelt földhordó taráglyát vagy targoncát is, de mindezeknél
általánosabb volt a szekérfuvar, valamint a közönséges fateknő és vesszőkosár
használata.[12]
A régi szabályozás előtti vízrendszerben nem volt
Kettős-Körös elnevezés, hanem a régi Fehér-Körösbe Békésnél ömlött be a
Fekete-Körös. Ezek egyesülése után Békéstől lefelé haladó vízfolyás továbbra is
Fehér-Körös néven szerepelt a Sebes-Körös torkolatáig. Voltak leírások és
térképek, melyeken a két folyó békési egyesülése után Egyesült-Körös néven
említik e vízfolyást. A mai Kettős-Körös és Sebes-Körös egyesülése után a
régebbi Nagy-Körös ma Hármas-Körös néven ismert. Ez a vízfolyás viszi a
Körös-rendszer összegyűjtött vizeit a Tiszába. Az ősi vízjárások idején
számtalan mellékágai voltak a folyóknak. Az ereken és fokokon át Szentesről és
Hódmezővásár-helyről, másik irányból Körösladányból hajón lehetett Gyulára
közlekedni.
A szabályozás előtti időben a Kettős- és Hármas-Körös
nem alkotott mocsarakat, hanem a felülről érkező nagy mennyiségű iszapot
szétterítette partjai mentén. Ezért jól kialakított folyóháton futott mindkét
vízfolyás. Számos fokon át öntötte ki jobbra-balra nagyvizeit átlagosan 25 km
szélességben Békéstől Szarvas alatti Kákafokig és összefüggő elöntést okozott.
Ezekből a vizekből kevés tudott a mederbe visszafolyni.
A Körösök vízrendszere
csekély esésű és ezért lassú folyású folyókból, erek és fokok szövevényéből
állt. Az árvízvédelem másfél száz éven át jóformán csak arra szorítkozhatott,
hogy a medret megtisztítsa, hogy ezáltal a víz akadálytalan lefolyását lehetővé
tegye. Ezt a célt szolgálta a vízimalmok eltávolítása is. Állandóan javítgatták
és erősítgették a partokat, eltömték a fokok és erek kiágazását, illetve
torkolatát, vízlevezető árkokat ástak és víztartó gátakat emeltek. E téren
azonban anyagi eszközök hiányában nem folyhatott átfogó, egybehangolt munka. A
megye jóformán csak a nehezen mozgósítható közmunkákra támaszkodhatott.[13]
Gallacz János kutatásai
alapján a 14–15. századból hozott adatokat az Alföld különböző részein végzett
vízszabályozási munkákra. Ilyen például a Körös-Berettyó vidékének
kolostoraihoz (Szentjobb, Kerek, Csoltmonostor, Gyula, Gerla, Gáborján, Szerep)
kapcsolódó vízrendezések…[14]
A folyó szabályozási
munkái a 17. században kezdődtek el. A vizek szabályozására utaló első
törvényes intézkedés a II. Mátyás által kiadott 1613. évi XXVII. törvénycikk
volt, amely megengedte, hogy a vizek kiöntései ellen töltések épüljenek.
Valószínűleg már ekkor létesültek a Körösök-völgyében vízszabályozó művek, de
ezek csak kisebb, helyi érdekű töltések lehettek.
Már a tizenhetedik
században folytak itt-ott a vízi munkálatok, de ez a munka nem volt rendszeres.
Az igazi árvíz elleni intézkedések még a tizennyolcadik században is igen
lassan haladtak előre. Inkább csak a lefolyási akadályok, pl. vízi malmok
eltávolítására, a medrek tisztítására, vagy oldalágak elzárására terjedtek ki.[15]
A megye XVIII. századbeli
vízrajzáról a II. József idejében készült katonai felvétel megfelelő
térképszelvényei és a hozzájuk csatlakozó leírások adnak szemléletes képet,
amelyek a Körösök folyószabályozás előtti helyzetét tüntetik fel. A megjegyzések
kiemelik, hogy a vízállás nagyon ingadozó, a vízmennyiség eloszlása egyenlőtlen
volt, a sok kanyarulat, emelkedés és esés miatt a folyók szélessége és mélysége
állandóan változott. Tavasszal alig, vagy nem volt képes a meder a lefolyó
vízmennyiség befogadására, viszont júliustól kora őszig a leapadt folyó sokszor
a medernek csak kis részét töltötte ki. A gondozatlan medrek okozták a szinte
évenként ismétlődő árvizeket. Tavasszal és a nyár eleji zöldár idején a
hirtelen lefutó víztömeg nem fért el a folyó medrében, átlépte a partokat és
nagy területeket árasztott el. Ilyenkor az egész határ, sőt az utak nagy része
is víz alá került.[16] Hátráltatta a tervszerű szabályozási,
árvízmentesítési munkálatokat a Habsburg-birodalom magyarországi politikája is:
nagyobb vízszabályozási munkákat mindig csak a birodalom érdekeinek szem előtt
tartásával végeztettek, pl. a határőrvidék új telepítései érdekében, vízi út
fejlesztésre, folyószabályozásra a kincstári erdők fakitermelésének
szolgálatáért, a sószállítás lehetőségeinek fokozásáért. A gabonaszállítás
előtérbe kerülésével jöhetett szóba az új telepítésű Bánát, Bácska. A nagyobb
folyók végleges szabályozására is csak a múlt század második felében, a nagyobb
mérvű gabonakivitel miatt került sor. Az eredmény - egyéb tényezők hatása
mellett - „a vizek szabályozása, a mocsarak lecsapolása ... a mezőgazdaság és
állattenyésztésben bekövetkezett változás. A szántóterületek állaga pl. a
Bodrogközben hatalmasan megnövekedett, főleg a vizes, mocsaras területekből és
kisebb részben a rétek, legelők és erdők rovására."[17]
Helyi, kisebb munkák első
nyomaival a Körösök mentén az 1740-es évektől találkozunk: így például a
Fekete-Körös áradásaitól a környékünkön birtokos Pikó család a két folyó között
hosszában lefutó töltéssel védte meg a Fehér-Körös jobb partján elterülő marhalegelőit. Ez az úgynevezett Pikó-gát a közelmúltban beépült
a mályvádi szükségtározó töltésébe. De a Köröstarcsa és Gyoma között kanyargó
Pityeri-gát és még számos, ma is létező alvógát szintén ezen idõszak
kezdetleges vízszabályozásának nyomát őrzi.
A szabályozáshoz az első lökést a malmok adták. 1744-ben Gyulavári lakói
panaszkodtak a Harruckern uradalom itteni malma ellen, hogy miattuk a víz
elönti földjeiket. Mivel az uradalom erősebb volt Gyulavárinál, a malmot nem
bontották le, hanem 24 család elköltözött. A csabaiak az árvizet okozó békési
malom miatt tettek panaszt…[18]
[1] Korbély
József: A Kőrösök és a Berettyó szabályozása. Vízügyi Közlemények, 1916 (6.
évfolyam) 6. füzet 185. oldal
[2] Dr. Dóka Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége
az ország gazdasági életében, 1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési
Iroda, Budapest, 1987) 47. oldal
[3] Góg Imre: A Kettős-Körös felső szakaszának kialakítása.
Vízügyi Közlemények, Budapest, 1991 (73. évfolyam) 1. füzet. 49. oldal
[4] D. Leiszt
Emma: Békés megyei háziadó összeírások 1744–1758. Közlemények Békés megye és
környéke történetéből 3. (Gyula, 1989.) 97. oldal
[5] Nagy
György: A Körösök szabályozásának története. Békési Élet, 1971. (6. évfolyam) 1971/3.
szám. 432. oldal
[6] Dr. Dóka
Klára: A vízimunkálatok irányítása és jelentősége az ország gazdasági életében,
1772–1918 (Mezőgazdasági Ügyvitelszervezési Iroda, Budapest, 1987) 37. oldal
[8] Bánkuti
Imre: Gyula kuruc ostroma. Békési Élet 1976/2. szám. Békéscsaba. 1976. 263.
oldal
[9] Bánkuti
Imre: Gyula kuruc ostroma. Békési Élet 1976/2. szám. Békéscsaba. 1976. 268.
oldal
[10] Bánkuti
Imre: Gyula kuruc ostroma. Békési Élet 1976/2. szám. Békéscsaba. 1976. 281.
oldal
[11] Implom
József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a
Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.) 31. oldal
[13] Implom
József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. 1695–1848 – Forráskiadványok a
Békés Megyei Levéltárból 4. (Békéscsaba, 1971.) 284. oldal
[15] Dr.
Mihalik László: A Körös vízrendszerének multszázadi szabályozása. A Földgömb.
1933/2. szám. Budapest, 1933. 43.
oldal
[16] D. Leiszt
Emma: Békés megyei háziadó összeírások 1744–1758. Közlemények Békés megye és
környéke történetéből 3. (Gyula, 1989.) 95. oldal
[17] Balázs György: Vízimalmok, szárazmalmok, szélmalmok a
18-19- században. …97-98. oldal
http://koles.atw.hu/koles/olvas/Balazs_Gyorgy_Vizimalmok_szelmalmok_szarazmalmok.pdf
[18] Dr. Dóka
Klára: A Körös és a Berettyó vízrendszer szabályozása a 18-19. században. Egy
táj kialakulása - Közlemények Békés megye és környéke történetéből 7. (Gyula,
1997.) 42. oldal
Megjegyzések
Megjegyzés küldése