Békés város a régi térképeken.  14. rész: 

I.                   A magyarországi felmérések korabeli műszerei

A felmérési eszközök (illetve műszerek) szögek és hosszak meghatározására szolgálnak. Hazánkban az 1700-as évekig ezek az eszközök igen kezdetlegesek voltak: a térképezés és az eszköz-előállítás nagyobb mértékű megindulásáról csak a török uralom megszűnése után beszélhetünk.
A 18. század első felében tevékenykedő Mikovinyi Sámuel – hazai és külföldi tapasztalatai alapján – az akkor legkorszerűbb műszereket használta munkáihoz, így pl. nagy pontossággal mért szögeket a francia fokméréseknél is használt kvadránssal. Ez egy 1 méter sugarú, negyedkör beosztással ellátott eszköz volt vízszintes és függőleges síkban fekvő ún. magassági szögek mérésére. Részletméréseit mérőasztalon, grafikus iránymetszésekkel vagy mért irányok és hosszak megszerkesztésével végezte.

45. Kvadráns.

Szintén a 18. században használták a földrajzi szélességek mérésére szerkesztett, 3 méter sugarú körrel rendelkező szektort. Ennek mozgatható szárán egy távcső foglalt helyet, a másik szárát pedig vízszintesre lehetett beállítani.

A 19. század elején, amikor Magyarországon kezdett meghonosodni az irányzásra alkalmas távcsővel felszerelt szögmérő műszer, a teodolit, mód nyílott a pontosabb alappont-meghatározásokra. A teodolittal az alappontok meghatározására kialakított háromszögek belső szögeit mérték. A térképhálózatban azonban szükség volt az oldalhossz ismeretére is. Ennek céljából alapvonalmérő berendezést alkalmaztak.

A mindennapos földmérés részletmérési eszközei 100-150 évvel ezelőtt a következők voltak: szögkitűzők, mérőasztal, mérőláncok, ölrudak, mérőzsinór (egyeneskitűzésre), tájolók, zászlós jelrudak, függő, dioptriás iránytű (kompasz), pontleszúró tű, vízszintessé tételre biliárdgolyó, no meg jó szemmérték és egyenletes lépések. A legfontosabb hosszmérő eszköz a mérőlánc volt, ez 15 cm-es vasláncszemekből állt és fogantyúval volt ellátva.

A katonai és a kataszteri felmérések alapvető eszköze a mérőasztal volt. A 18. században a Marinoni-félét használták, amely 68 x 71 cm méretű asztalka volt és a beállításhoz csavarokkal finoman forgatni lehetett; háromlábú állványához félgömb-szerkezettel csatlakozott. A 18–19. század fordulóján jelent meg az ún. középszerkezet, amely lehetővé tette gyorsabb és pontosabb felállítását.

A mérőasztal tartozéka volt a dioptra (irányzó vonalzó), később (a 19. század közepén) a távcsöves távmérő vonalzó is, amelyekkel a zászlóval megjelölt pontok irányzása révén grafikusan vízszintes szöget lehetett mérni és felrakni, továbbá távolságot is lehetett mérni. Korszerűbb változatai a tachiméteres vonalzók, amelyeknek rendeltetése magasságiszög-, illetve magasságkülönbség-mérés volt.

Térképezéshez kevésbé, inkább az országos magassági hálózat méréséhez igen sokfajta szintezőműszert készítettek, amelyekkel nagy pontossággal lehetett magasságkülönbségeket mérni. Magassági pontokat – az előírás szerinti helyeken – 1847-től a Vidie-féle aneroid barométerrel mértek. Főleg a második katonai felmérés során használták az egyszerű kivitelű lejtmérőket.

A negyedik katonai felmérés műszerei már korszerűeknek mondhatók; itt a mérőasztal és az irányvonalzó mellett egyszerű távmérőt (tachimétert) is rendszeresítették, felváltva a szemmértékes, lépésméréses, illetve mérőláncos hosszmérést.